Folyton átlengsz gondolataimon,
mint könnyű szél, vagy mint az ibolya
ég váratlan villanó mosolya,
s néha már, mint egy édes hatalom
érintésétől, szivem s homlokom
nyugodni simúl: ha sajog is a
„nem vagy” sebén a „voltál” vigasza,
szeretnék élni. Mért? Majd megtudom.
Meg kell ismernem minden emberit,
ha üdvözít, ha pokolra taszít;
és rád gondolnom olyan jól esik!
Igy is együtt vagyunk mi, kedvesem.
Míg élek, élsz: éltetlek. S te nekem
segítesz, ugye, szív a szivemen?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése