2019. szeptember 11., szerda
Hervay Gizella: Szavak helyett
Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.
Nézem:
ez a perc is messzebb vitt,
mert nem tudtam semmit tenni,
hogy közelebb hozzalak.
Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű
szavakat.
Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?
Mikor még ujjaink némán értették egymást,
s egy időben összekapcsolódni vágytak,
nem voltak szavak ujjaink között,
és szó nélkül értettük egymást a jelenben,
és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét.
De a múlthoz szavak kellenek,
és szavak kellenek a munkához s a türelemhez.
És hiába száműzöd közülünk a szavakat,
mert fennakadnak az időben mozdulatlanul,
mint elgurítatlan üveggolyók,
s a fájdalom minden érintésére összeverődnek.
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt
kíméletlenül.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit se tenni,
hogy közelebb hozzalak.
1962
Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat
Szeptemberi áhítat - elmondja Latinovits Zoltán
*
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
1935
Hervay Gizella: Piramis
A múmia azt hitte, hogy él,
hát rendelkezni kezdett:
Elrendelte, hogy emeljenek piramist
bal kisujja tiszteletére;
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy a könyveket
írják át múmia-nyelvre,
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy legyen napfogyatkozás,
de a nap sem engedelmeskedett.
A múmia megértette, hogy halott,
elrendelte hát a halált.
hát rendelkezni kezdett:
Elrendelte, hogy emeljenek piramist
bal kisujja tiszteletére;
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy a könyveket
írják át múmia-nyelvre,
de senki sem engedelmeskedett.
Elrendelte, hogy legyen napfogyatkozás,
de a nap sem engedelmeskedett.
A múmia megértette, hogy halott,
elrendelte hát a halált.
2019. szeptember 10., kedd
Hervay Gizella: Két vers
I
Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek.
II
Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.
Hervay Gizella: Reggeltől halálig
Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.
Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben.
Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.
Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.
Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.
Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.
Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben.
Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.
Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.
Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.
Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.
Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.
Hervay Gizella: Egyetlen mozdulat
Egyetlen mozdulat elég lett volna,
hogy el ne veszítselek,
de ez a mozdulat még
meg se született.
Nem született meg az egyetlen gondolat,
amivel el tudnád gondolni
láthatatlan arcomat.
Hervay Gizella: Emberi hangon
Gyermekkoromban nem hittem el,
hogy beszélgetnek az állatok,
s most emberi hangon szól hozzám
a heverő kő, vízparti kagyló, homok,
ha testem kő-, víz-, kagyló-
és homokkorszakára gondolok,
s a lélekben leülepedett
pliocén rétegek felett
súlyos léptekkel rohan
szörnyű pikkelyeivel a
brontoszaurusz-rettegés-roham.
Szelíden nézem szívemet
kihaló állataival.
hogy beszélgetnek az állatok,
s most emberi hangon szól hozzám
a heverő kő, vízparti kagyló, homok,
ha testem kő-, víz-, kagyló-
és homokkorszakára gondolok,
s a lélekben leülepedett
pliocén rétegek felett
súlyos léptekkel rohan
szörnyű pikkelyeivel a
brontoszaurusz-rettegés-roham.
Szelíden nézem szívemet
kihaló állataival.
2019. szeptember 8., vasárnap
Biblia
„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is jelen vagy. Ha hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.”
Zsoltárok 139:7–10
Takács Zsuzsa: Születésnap
Harsonák, hideg. Még reménykedő, őrült levelek
– magadnak írod őket –
kopognak az ablakon, rázódnak vadul,
kelletik magukat, mint táncosnők kövér
mellén a gyöngyfűzér szenvedélytől párás,
verítékrágta szemei. Dérmarta levelek,
mielőtt fölenné őket a mindig éhező téli nap,
mivel nem lel gyümölcsöt, száraz lombon,
vértelen bogyókon él és szédeleg az éhségtől
az égen. Késő november.
Betűzd az utolsó, vékony ereket:
élj sokáig! – írják – sok sikert!
légy jobb! légy okosabb!
– Ennél is okosabb? – kínodban fölnevetsz,
s már könnyed folyik a nevetéstől –
ennél is jobb?
Csöngetés. Meleg gyerektestek körülötted,
ajtót nyitni szaladtok. Magassarkú cipőben,
kigyulladt arccal állsz, szállnak a csókok
és ütköznek az előszobában a virágcsokrok,
a vendégsereg a szobába besodor.
És megvan a szoba, ahol az előbb még
terítettetek, ámulva látod, hogy nem vált
jégbarlanggá, ameddig kint voltál,
hogy nem lakják farkasok,
ettől őrült reménykedés fog el,
hogy megvan még az ország, hogy élsz –
Csilingel a jégpohár kezedben, magasra tartod.
Születésnap.
– magadnak írod őket –
kopognak az ablakon, rázódnak vadul,
kelletik magukat, mint táncosnők kövér
mellén a gyöngyfűzér szenvedélytől párás,
verítékrágta szemei. Dérmarta levelek,
mielőtt fölenné őket a mindig éhező téli nap,
mivel nem lel gyümölcsöt, száraz lombon,
vértelen bogyókon él és szédeleg az éhségtől
az égen. Késő november.
Betűzd az utolsó, vékony ereket:
élj sokáig! – írják – sok sikert!
légy jobb! légy okosabb!
– Ennél is okosabb? – kínodban fölnevetsz,
s már könnyed folyik a nevetéstől –
ennél is jobb?
Csöngetés. Meleg gyerektestek körülötted,
ajtót nyitni szaladtok. Magassarkú cipőben,
kigyulladt arccal állsz, szállnak a csókok
és ütköznek az előszobában a virágcsokrok,
a vendégsereg a szobába besodor.
És megvan a szoba, ahol az előbb még
terítettetek, ámulva látod, hogy nem vált
jégbarlanggá, ameddig kint voltál,
hogy nem lakják farkasok,
ettől őrült reménykedés fog el,
hogy megvan még az ország, hogy élsz –
Csilingel a jégpohár kezedben, magasra tartod.
Születésnap.
Aknay Tibor: Március
Nézd a vadgesztenye rügyet!
Szinte remeg a fényben,
és dús nedvétől, mint
drága gyűrű gyémántja
csillog ágának hegyén.
Csordultig telt kelyhét
ősi vágy feszíti szét
s mélyében készül már
ünnepi koronája.
2019. szeptember 7., szombat
Bényei József: Bizonyíték
Szeretlek. Ennyi nem elég?
Mindennapom a bizonyíték.
Ahogy a sötétből kibomlik,
mindegyik reggel rád hasonlít.
Mit akarsz még? Hazudik, ámít,
akinek ennél több a másik.
Bényei József: Mozdulat
Hiányzik nagyon a kezed
szürkén hullámzó hajnalokban
Felsír a hű emlékezet
sugárzik arcod valahonnan
Mi őrizte az álomig
Jutalma megkövült magánynak
Az önzés sunyin rávonít
s a Hold árnyéka belesápad
Milyen is volt a mozdulat
arcomra hullott négy-öt ujjad
s a gödrök árkok ó-kutak
dombok nagy csöndjévé simultak
Egyszervolt csókok jóíze
keseredik némuló számon
Volt ugye volt kettőnk hite
hát miért miért hogy nem találom
Hiányzik valami nagyon
Ki hagyta el Milyen viharban
Szikkad az idő arcomon
a félelemtől kitakartan
Már csak az emlék melegít
pihegve reszket tenyeremben
A magány lassan bekerít
s hideg idő szárnyára fekszem
Gyurkovics Tibor - Pongrácz Ágnes
Gyurkovics Tibor: Finis
Az ember végül egyedül
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
kicsinyei porontyai
őrületei gondjai
az egész élete elől
Amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!
akar meghalni menekül
szerelmei szerettei
kicsinyei porontyai
őrületei gondjai
az egész élete elől
Amikor majd nem létezem
senki se fogja a kezem!
***
Pongrácz Ágnes: Gyurkovics Tibornak - a Finisre -
azt írta
Az ember végül egyedül
akar meghalni
ma elgondolkodtam ezen
egyszer
régen
betegen
a halál árnyéka
jött elém
és így
éppen így
éreztem én is
egyedül vagyok
és senki sincs velem
se barátok
se család
se semmi
de éppen ekkor
jött az Isten
azt írta
Az ember végül egyedül
én nem
én nem leszek többé egyedül
sohasem
Az ember végül egyedül
akar meghalni
ma elgondolkodtam ezen
egyszer
régen
betegen
a halál árnyéka
jött elém
és így
éppen így
éreztem én is
egyedül vagyok
és senki sincs velem
se barátok
se család
se semmi
de éppen ekkor
jött az Isten
azt írta
Az ember végül egyedül
én nem
én nem leszek többé egyedül
sohasem
2019. szeptember 5., csütörtök
Gyurkovics Tibor: Viszont
Én látom benne azt amit Isten is lát
megföllebbezhetetlen ragyogásának titkát
amelyben nincs titok csak annyi hogy szeretni
csak azt lehet aki nagyon tud visszaszeretni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)