Harsonák, hideg. Még reménykedő, őrült levelek
– magadnak írod őket –
kopognak az ablakon, rázódnak vadul,
kelletik magukat, mint táncosnők kövér
mellén a gyöngyfűzér szenvedélytől párás,
verítékrágta szemei. Dérmarta levelek,
mielőtt fölenné őket a mindig éhező téli nap,
mivel nem lel gyümölcsöt, száraz lombon,
vértelen bogyókon él és szédeleg az éhségtől
az égen. Késő november.
Betűzd az utolsó, vékony ereket:
élj sokáig! – írják – sok sikert!
légy jobb! légy okosabb!
– Ennél is okosabb? – kínodban fölnevetsz,
s már könnyed folyik a nevetéstől –
ennél is jobb?
Csöngetés. Meleg gyerektestek körülötted,
ajtót nyitni szaladtok. Magassarkú cipőben,
kigyulladt arccal állsz, szállnak a csókok
és ütköznek az előszobában a virágcsokrok,
a vendégsereg a szobába besodor.
És megvan a szoba, ahol az előbb még
terítettetek, ámulva látod, hogy nem vált
jégbarlanggá, ameddig kint voltál,
hogy nem lakják farkasok,
ettől őrült reménykedés fog el,
hogy megvan még az ország, hogy élsz –
Csilingel a jégpohár kezedben, magasra tartod.
Születésnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése