Tomaji Attila: Mielőtt

 

When you are old and grey and full of sleep
 (W. B. Yeats)

Ha majd ősz leszel és öreg, és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé:
változó arcod lassú bánatát, mely már a tüköré,
szépnek alig, csak ijesztően talányosnak találod.

Ha majd hajók jönnek, vitorlák, kényszerítve, mert röpül
a sárga szél, s a gyors dagály is elindult feléd: szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén, s szemed megörül,
felismerve a hasonlót, felszínén az izgatott mélynek.

Ha majd megárad benned is a régmúlt, ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel a meleg kövek közt, hol boldogan
futottál egykor, mert várt a messzi nyílt víz, az őserő:
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat.

Ha majd a szökött szerelmet, bár keresed, nem találod,
és a kéz, mi nyúl feléd, hideg, mint megvakult tüköré:
hajtsd le ősz öreg fejed a némán széttárt szárnyak közé,
s mondd ki szép neved, mielőtt lehúzna a vastag álom.

Tomaji Attila: Pompás tájai az éjnek

                                    „ vannak vidékek legbelül”                                             

                                      (Kányádi Sándor)  

És mert a centrum gyönge kifakult s széthullt 

S mikor emlékeznél az édes fényre hajnalonta 

Tanácstalan halottak ülnek forró mellkasodra 

S kéznyújtásnyira közelít sziszegve a régmúlt  

És mert szörnyeket ringat az éjszaka kőbölcsője 

Akiket fölneveltél akiket szavaiddal itattál 

Fölmondják amit megtanultak de mit kiraktál 

Beérni a fényre már elfut előled nyöszörögve  

És mert nem születik többé újra a fehér szarvú 

Patája nem koppan kőre házunk kopott küszöbére 

Nem vet árnyékot papírodra elűzött kecses lénye 

S ösvényt sem mutat többé a ragyogó szavú               

És mert ki hétszer lehetett is a földön boldog 

Ölbe esett kézzel csak nézi némán a sújtott tájat 

Ez otthonául fogadott meggyötört puszta tárgyat 

Nézi értetlen mint százszor kifosztott sarki boltot  

És mert kitapinthatók a szenvedés kuszált csomói 

S a fogak oly hangosan őrlik a maradék szavakat 

Hogy nem érted mit üzennek – csak roppannak 

Mint kettétört mutatók a fogyó évek számolói  

És mert hiába futnál messze végig a parton 

Kiűzhetetlen mellkasod vörös édenéből a szív 

Összes félrevert ütését magaddal kell hogy vidd 

Hisz abbahagyhatatlan ez a tébolyult maratón  

Ezért  

El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel 

S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás 

Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted 

S a napközben sötét-tiszta forró csobogás  

Oda hol elidőzhetsz árnyékkal és árnyakkal 

Hol szavad ha hull is tömör aranyból érem 

Hol találkozhatni félni merész bátrakkal 

S hulladékból kastélyt rakni nem érdem  

Oda hol mosolyog s hosszan táncol a hullám 

S a hold nem az éjszaka félbetört kagylója 

Hol halállal telt az élet élettel a halál 

S egy szép szót súg a visszhang füledre tapadva  

Oda hol hosszan fut s magasba tör a kék sövény 

És kisimulnak az árkok a kegyetlen kontrasztok 

Mert vannak vidékek hol szabaddá tesz a törvény 

S mondhatod: homállyal vakító fénnyel egy vagyok  

Mert vannak vidékek legbelül pompás tájai az éjnek 

Azt kell lassan beutazni       Ott énekelhet még a lélek –   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem. 

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.  

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.  

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.  

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.  

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.  

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.  

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -  

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.  

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.  

Erdőd, 1848. november 17-20.

Kányádi Sándor: Szeptember

Fagyó mosolyú 

délután: 

sárguló alma 

fönn a fán.  

Borzongó lombok 

reszketeg, 

útra készülő 

levelek.  

Hóharmat színű 

kikerics: 

hűvösödnek 

a vizek is.  

Ezüst szakállú 

holdvilág: 

szigorodnak 

az éjszakák.  

Gyapjasodik a 

kicsi őz: 

észre se vettük, 

itt az ősz.

Oláh András: holnap

holnap más lesz minden: 

vekkerre ébredek megint 

hogy el ne késsek... 

sietek s észre sem veszem majd 

mitől náthás az ég 

hogy a szélhámos nap 

kedélybeteg felhőkkel takarózik 

hogy összecsókolóznak a fák 

a reggeli szélben 

s hogy Isten tenyerének 

lenyomata ott simul mindannyiunkon

Bob Gass: Használd a mosoly-stratégiát!

„ Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.” (Jób 29:24) 

        Egy lelkész tizenkét évig szolgált egy gyülekezetben. A vasárnap reggeli istentiszteleten szokása volt, hogy a gyerekeket a prédikációja előtt előrehívta, aztán a gyermekek együtt mentek el a számukra tartott  "gyermekistentiszteletre.” A gyerekek a szószék előtt vonultak el, és ő törekedett arra, hogy mindegyikükre rámosolyogjon. Cserébe a gyerekek visszamosolyogtak rá. „ Számomra ez volt a szolgálat egyik csúcspontja” – emlékezett vissza. Egy napon azonban véletlenül nem mosolygott rá az egyik gyermekre. Egy göndör hajú négyéves kirohant a menetből, és az édesanyja karjába vetette magát zokogva, mintha összetört volna a szíve. Az istentisztelet után a lelkész odament hozzájuk, hogy megtudja, mi történt. Az édesanya elmagyarázta neki, hogy a gyermeke azt mondta: „ Mosolyogtam Istenre, de ő nem mosolygott vissza rám!” A pásztor eltűnődött: „ Annak a kisgyermeknek én képviseltem Istent. Nem mosolyogtam, és a világa elsötétült.”  

        Ma kötelezd el magad a mosoly-stratégia használatára! Azt mondod, több problémád van, mint Jóbnak, szóval nincs miért mosolyognod? Jób több csapást élt át egy év alatt, mint a legtöbbünk egy egész életen át. Ám annak ellenére, hogy mélységbe került, másokat felemelt. Bár kétségbe volt esve, másokat bátorított. Hogy csinálta? „ Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak ” (Jób 29:23–24).

Forrás: www. maiige.hu

Áprily Lajos: Gyerekszemmel

Öreg vagyok. Tán gyermek is? Lehet. 

Sosem csodáltam így a felleget. 

Szűzességük nem bűvölt így sosem. 

Itt lenn valami meghalt. Keresem.

Áprily Lajos: Az égi oszlop

Lengő torony. Fényes felleg-titán. 

Ez volt az Isten-rejtő égi jel, 

az a felséges oszlop, mely után 

révült arccal megindult Izrael.

Áprily Lajos: Együtt velük

Száguldva jöttek, büszke, széles ívben, 

fekete szárnyuk lengett komoran. 

Feldobtam és veled rohant a szívem, 

te gyönyörű, szilaj felhő-roham!

Fecske Csaba: Ábrahám

atyám már ég a tűz de hol az áldozat 

a hegyen rajtunk kívül senki nincsen 

mint kos kitépett szíve vöröslik a nap 

mért oly kegyetlen mondd ha van az Isten  

fiam ne kérdezősködj hinned kell vakon 

mint kő sebez minden kétkedő szavad 

az Isten jó mit miért tesz nem tudhatom 

az égőáldozathoz majd bárányt is ad  

te vakhitű megölnéd egyszülött fiad 

kit létre csábították föláldoznád 

a szó szétfoszlik mint a füst a tett marad  

jövődet percek vak szolgái hozzák 

csak a kételkedő ember lehet szabad 

nem hallod meg ha emberek szólnak hozzád

Boda Magdolna: (ősz)

Megint úgy jött el 

az ősz, hogy egyetlen 

reményem se 

teljesült. 

Csak jött és körberajzolta 

barna ujjával 

a gesztenye leveleit. 

Megint.

Tornai József: Féltestvérem, a természet

             " Isten az ellentmondások erdeje." (Rilke)    

Féltestvérem, a természet 

iránti részeg szomjam nem enyhül, 

inkább erősödik, ahogy öregszem, 

hiába tartom föl a fejem: 

bőröm-húsom semmit se ér a 

bódult fák, hegyek, csillagok, 

állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 

vizek, nem hagynak moccanni 

egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 

sírjál zöld ölelésemtől még részegebben! 

   

Nagy Gáspár: Árulás, ha nem voltatok ébren

Virrasszatok, de nem úgy mint a balga szűzek,

kik olajuk fogytán elmúlasztották a vőlegény látását,

s mire olajat koldultak már bezáródtak

a mennyegzős ház kapui.

És ismét csak éberek legyetek,

jól forgassátok talentumaitokat,

mert nem tudhatjátok mikor kéri

a szolgák Ura tőletek is a tételes elszámolást.

És nem tudjátok mikor jön el!

Éjjel-e, nappal-e?

Vagy éppen a virradat kezdi Vele magát jelenteni?

Vagy Ő jelenti magát a virradattal?

És nem szólnak a kakasok,

azok akkor némák lesznek

a trombiták zengése mellett,

és némák a harangok zúgása mellett.

Pedig micsoda árulás történt,

ha nem voltatok ébren:

ha nem volt kész nyomorult életetek!

Péntek Imre: Kínos adósság

Uram, hagytad, hogy megmaradjak;
nem firtatom, miért, mivégre -
évelő kerted gyomnövénye,
felszökkenek, akár a vadzab -

maradjon ez sovány vigasznak,
ha már kifogy az ember érve,
s kissé beroggyan a térde
színed előtt, ki egymagad vagy...

S nehéz teher, akár a sószsák,
ha már egyszer vállamra raktad,
nyögve nyelek, ha szomjam oltom -

Csak hát ez a kincs adósság
ne húzna le, ne gyűlne folyton,
amiről számot kéne, hogy adjak.

Gerevich András: Ősz

A kertet megüli a tél, 

mint torkomat a hideg, 

kaparhatom az avart, 

átnedvesedik tornacipőm.  

A feladathoz öltözve 

könnyen veszem a lépéseket, 

puha levelekkel bélelem 

a mozdulatokat, legyek finom.   

Kifekszem és az avarba temetem 

magam, nyirkossága átitat, 

és hallgatom, ahogy őrangyalom 

szíve egyre hangosabban pumpál.