„ Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak.” (Jób 29:24)
Egy lelkész tizenkét évig szolgált egy gyülekezetben. A vasárnap reggeli istentiszteleten szokása volt, hogy a gyerekeket a prédikációja előtt előrehívta, aztán a gyermekek együtt mentek el a számukra tartott "gyermekistentiszteletre.” A gyerekek a szószék előtt vonultak el, és ő törekedett arra, hogy mindegyikükre rámosolyogjon. Cserébe a gyerekek visszamosolyogtak rá. „ Számomra ez volt a szolgálat egyik csúcspontja” – emlékezett vissza. Egy napon azonban véletlenül nem mosolygott rá az egyik gyermekre. Egy göndör hajú négyéves kirohant a menetből, és az édesanyja karjába vetette magát zokogva, mintha összetört volna a szíve. Az istentisztelet után a lelkész odament hozzájuk, hogy megtudja, mi történt. Az édesanya elmagyarázta neki, hogy a gyermeke azt mondta: „ Mosolyogtam Istenre, de ő nem mosolygott vissza rám!” A pásztor eltűnődött: „ Annak a kisgyermeknek én képviseltem Istent. Nem mosolyogtam, és a világa elsötétült.”
Ma kötelezd el magad a mosoly-stratégia használatára! Azt mondod, több problémád van, mint Jóbnak, szóval nincs miért mosolyognod? Jób több csapást élt át egy év alatt, mint a legtöbbünk egy egész életen át. Ám annak ellenére, hogy mélységbe került, másokat felemelt. Bár kétségbe volt esve, másokat bátorított. Hogy csinálta? „ Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak ” (Jób 29:23–24).
Forrás: www. maiige.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése