Van nálam valamid, ami csak te vagy.
ami szent, amitől buzogni kezd a szívben a vér,
amiben nem buzdítható hazugságra a szó.
Van nálam valamid, ami soha el nem lopható,
amely örök a hangodban,
amelyben az életed s az álmod van.
Van nálam valamid, amit őrzök, amit féltek,
amit magamba falazva védek,
de mégis kitárlak a fénynek, a szélnek:
vigyenek, lássanak és telítődjön veled a nap—
mondják el, meséljenek, milyen a szemed, a hajad,
hangodból miként rögződnek zenébe a szavak...
És köszöntsenek, mert szerelmesek
egymás csókjába oly átható tüzet őrzök tőled,
amivel világgá oldod örömét a boldog szeretőknek.
Életút magasán lépkedsz, figyelik a lépted,
dobbanó szívek ütemében, mint húrból a hang, kicseng az élet.
Osztoznak kincseden az éhezők, a szomjazók--
szentül hisznek, hiszik a megtalálható jót:
szíved örömében a hihető valót.
Suhanok melletted. Úton és útfélen
követ rendíthetetlen énem,
mert van valamim, ami a kincsed,
amit magamban néked őrzök,
de felmutatlak a szív, a lélek keresőknek,
újra és újra a vágtázó, örök időnek,
hogy megtaláljak még minden őrizhetőt tőled.
Ó, kedvesem, viszlek már, viszlek hét-zárú
ünnepek közé, élő emlékeztetőnek...