Hárs Ernő: Jóbot idézve

Uram, te kinyitottad előttem a világot,
értelmet adva, hogy fokonként megragadjam
mindazt, amit örök törvényekbe sűrítve
a földek, a vizek s az egek rejtenek,
egészen a végső galaktikákig.

Érző szívet teremtettél belém,
hogy megismerjem szeretetedet,
és lángra gyúlva tőle, osztogassam tovább,
családot melegítve nem hűlő parázzsal,
a körém fonódott embertársakat.

Nem lankadó kíváncsiságot adtál,
mint térképet terítve kalandvágyam elé
az ember-szellem minden alkotását,
a toll, véső, ecset s hangok fároszait,
melyek kifényesítik a nemlét éjjelét.

Szemet adtál, hogy lássam a csodáid,
fület, hogy halljam a végtelenség zenéjét,
lábat, melyre a szépség függőkertjei vártak,
s hogy selymes idomok édes áramütése
rázzon meg minden rostomban – tapintást.

Most, hogy kezed súlyát érzem, Uram,
csak arra kérlek, adj elég erőt,
átokszó nélkül, méltón elviselnem,
hogy visszaveszel mindent, amit adtál.

Tornai József: Kék szemei kizöldelltek

Folyton a nyomomban. Kócsag-

hangon könyörgött együtt menjünk tovább             

a mocsarak és dombok között.

Zajos csapat férfi és nő vett körül

és nem hagyta, hogy kettesben maradjunk.

Néha karnyújtásnyira, sőt szeretkezésre 

közel. Útforduló: integetett mintha

már lemondana rólam, mégis utánam szaladt.

Kék szemei kizöldelltek. Szerelmem, 

szerelmem, kiálltottam, élsz még

és forró a bőröd és lihegsz a kétségbeeséstől

hogy nem érinthetsz meg többé?

Kék szemei kizölldeltek.

Kis Orsolya: elég sötét képlap

                    (utazás elõtt)

most összecsomagolom
minden nélküled töltött éjszakámat                  
külön a leghosszabbat
(amelyiken ott aludtál mellettem
de én végig fönnvoltam
mert át akartalak ölelni és nem mertelek)

majd a kész csomagot a fejemre fölrakom
így egyensúlyozok széttárt karokkal
az utolsó éjszakámon nélküled
az összes járdaszegélyen
keresztül a kihalt városon

Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom

Ahol a zöld leveleken

játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott menyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.

Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
és vizéből szomjukat oltják
a megszelídült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.

Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz' innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.

Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,

mindent elsõre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,

bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,

ha nem ügyelsz, eltörheted.

Nagy Gáspár: Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából

A tanító úr
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.

Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.

A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.

De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!

Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.

Hollósy Tóth Klára: A csend érintése

Ezüstös esti csendben

mélázik a lélek,

amikor a napi harc, a gond,

nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra.

társ: a hold gyenge fénye,

halk ölében ringat az est,

a Csend végtelensége.

Puskás Attila: Tam-tan

Amit kaptam, el nem tékozoltam,
Amit láttam, mind magamban hordtam.
Zenéd hallottam, úgy daloltam,
S amit csak adtam, tőled birtokoltam.
Születtem, naponta megholtam…
Éltem, mosolyogtam,
Sírtam, szomorkodtam:
Ember voltam.
Néha kapkodtam,
Máskor magamat
Figyeltem nyugodtan.
Néha hibáimból tanultam,
Nyitott szemekkel álmodtam…
Hittem, hívtalak, hívtál és futottam.
Hozzád imádkoztam,
S magamba botoltam.
Ki vagyok, kérdeztem?
Haboztam.
Te szóltál, s nem én válaszoltam:
Leszek, vagyok, voltam...

Kemény Simon: Gyümölcsök

Asztalodon sok nyers gyümölcs legyen;
Csorduljon szádból kétoldalt a lé,
És álladra a gyümölcsvér-folyó
Szivárogjon édesen lefelé.

Az almától fehérebb lesz fogad,
Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb,
Zengőbb a szómadár, mely kiröpül,
Illatosabb és fényesebb a csók,

A vörös meggytől kékebb lesz szemed,
És távoli, mint a messzi hegyek,
A melyektől örökre vágtat el
A vad néger: a gyorsvonat, veled.

A lágy baracktól márványkebeled
Majd lágyabb és bánatosabb leszen,
Nem oly büszke, kemény és katonás,
Mint egészséges, buta szüzeken.

Fehér, sovány és kékeres marad
A két kezed, csak sok szőlőt egyél,
Combod körtétől lesz friss és fehér,
Mint nagy hegyek csúcsán a nyári tél.

Hajad narancstól lesz dús és puha,
Tekinteted banántól bánatos,
Megsáppasztja arcod az ananász,
Mint porcelánt a nemes századok.

A kék szőllő, a dércsipte, szagos
Mint kis, piros borpatak vérzik el
A hosszú, keskeny, gyűrött ajkadon,
És csókodhoz és dalodhoz tüzel.

Az asztalon nagy ezüst tálakon
Vérfoltos, ősi, rablott kincseken
Álljon halomba a sok friss gyümölcs,
S az asztalfőn te trónolj meztelen.

Kovács András Ferenc: Nyugtalanság

Kavafisz-átiratok

A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan,
olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint,
     rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent.
És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom
     én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.

(1896. március)

Kovács András Ferenc: La Jeunesse blanche

Kavafisz-átirat

                     Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
                     ó, az a habfehér fiatalság,
      oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
      akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
                     Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
                     s elmegy örökre.

                     Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
                     kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
      Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
      akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
                     fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
                     Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
                     gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.

(1895. január)

Simonfy József: félelem hangja

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

a hóhér szívverése

mivel van kipárnázva

lopakodó lépteit

nem jelzik érzékszerveid

mire fölfigyelsz

ajtót becsapva távozik

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

Domokos Johanna: Langue

I.
hol
a fájdalmat
behatároló nyelv
mely feloldja
a „nem tudom, hogyan”-t

            anya– hanggal érinti s
            magába zártságából
            visszaemeli a kiszakadót– nyelv
         
hol a nyelv
mely lelki szótárunk megnyitja
léleknek száguldani enged a legnagyobb tér:
    saját maga felé
                és szorosai bennebb visznek
                    útnál, térnél, időnél

II.
hallod? zendül a leengedő szál, és szájból kibújni kezd az
anyagba szökkent szó. Míg le nem ért, nem volt egyedül, míg a
zsinór el nem pattant, nem volt magára zárva. Fényben érlelt
távlat összecsuklik, és kezd idő telni, míg fölemlékezik

        éjszaka van. Késve érkeznek és indulnak a vonatok.
Tévesek az irányok. Jelzőtáblán:
 „otthon”,
        „szerelem”,
                „másvilág”
                     nincs
Mi nemzedékeken át felgyűlt, mind itt ül  szavakban.
Lövészárokban a tüzér, tűdőbajos lány, koporsókban alvó
inas, kilencéves kortól szolgáló leány -- anyanyelv szófajai
ezek, és a megtörténtek folyamatos elhallgatásával várja, hogy
ismétlődhessenek ajkakon. Történjen a nyelv, mely
elhallgatatott.

    nemzedékek őrülettől     való félelmeit     rejtegeti éjjelente,      
rejtegeti nappalonta,         ég az üzemanyag

 mit magával hozott,
 annak füstje vastagon takar
                        tulajdonképpen olyan akarna lenni ez a nyelv,
mint egy kiheverhetetlen, gyógyíthatatlan meg-rázkódtatás

III.

mi történik
ha konokul begyakorlott szöveghullámokról leválva
gyönyörködni kezdünk
a nyílt óceánban

    de apad a víz
        testből, tájból, kútból
    és nekem vízzé kell válnom
            kúttá kell válnom,
            testté kell válnom
            tájjá kell válnom
            szomjjá és ivássá kell válnom

sötét szobák hányféle hajlatát kell
apró részleteiben felkutatnom
hogy puha tapintatát érezzem valaminek

    szavaink puhába, finomba átnyúló fogókarjaink
    mellyekkel felfogható
    az elpárolgott történetek törvényszerűsége
 
        IV.
        a nyelv közelsége befutja az ablakot
         bevetül az ágy, asztal, zongora formáira
        –csak az van
        mi meg-nem-nevezett–

            fájdalmaktól széttört nyelven
    identitáshoz jutni
            fájdalmaktól széttört nyelven
    múlthoz jutni
            magam igazságához
     minek
        Hogy engedünk a kifárasztásnak!

        V.
kínzó a csend
míg meg nem hallom
egészen másként mesél velem együtt a táj
a test
    a kút
        a szomj
            a víz
milyen országban járok
idegen a nyelv
mint mindig is volt
                    mégis
hányféle virágzás lehetősége
a nyelvi helyzet
mely anya-
        fonatából szálak lehagyásával
        kilátszik a vezető minta:
                    a szó feloszlása

        VI

    az otthon hozzászoktat a méreg egyfajta keveréséhez,
követeléséhez,
                hogy tánc közben a táncos ettől ugorjon nagyobbat és nagyobbat,
                kit félelemmel, megrázkódtatásokkal beitatott szálak szorítnak,
                            mégis felbukkan
        egy-egy mosoly
                    a mélyből

ne higgyetek senkinek, ki azt mondja, értem a szót!

    hányféle formáját kell a nyelvnek levetni, elkoptatni, hogy
megérezzük szavaink finomba átnyúló fogókarjait
       az érintés
            átemelés
                elengedés
                    tarthatatlanságát

        VII.
Gondolod?
anya
    nyelvi kiszikkadás
nyit egy másik áradást
a kérdés fel nem merül
míg meg nem jelenik a hiány
        reményre állítom át,
        mi úgy kerül elő,
        mint nyelvi fogyatkozás
            párperces kín csak
            mely időm mértékét jelzi
            szavak érelmeszesedett mélységét
Mire elgondolom
el is múlik – ez is még remény –
meg is szűnik a szorítás
gombóc torokban
        tartó hálót nyit
melynek kristályszemei egymásra látnak
     és megtalálom zsebemben a mindent nyitni képes kulcsköteget,
mégsem használom, csak megyek szobáról
szobára,
    szülés vajúdásával,
    lélekbe kerülő fájdalomoldókkal,
hajnalodik a színtelen sötét,
    oldódik a kizárt tér
    a rövidre szabott idő,
mely menekülésre űz,
    űzne,
ha még én is ott lennék,
        de nem,
        de nem,
        de nem vagyok ott,
        nem is voltam benne
        soha

Szabolcsi Zsóka: Ima

Állj mellém, ha tévelyegnék,

hozz vissza, ha elrepülnék,

keress meg, ha majd eltűnnék,

emelj föl, ha lezuhannék.

Jónás Tamás Falfordulás

Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:

talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!

Gyűlnek és gyűlölnek.

Pilinszky János: Mégse

Hogy a faágak a télidőben

sokáig őrzik még a hóesést,

hogy végül, mint egy passióban

minden együtt van, ház meg erdő.

"A lemenő nap szálkamezejében"

hogy egyremegy, ki sétál, egy baka

vagy egy világszép félkegyelmű lány,

mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Füst Milán: A nő dicsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed.
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!

Julia Hartwig: Visszatérés a gyermekkor házába

 

A fenyők sötét hallgatása közepette a fiatal
nyírfák kiáltása.
Minden olyan, amilyen volt. Semmi sem olyan,
amilyen volt.
Szólj hozzám, isteni gyermek! Szólj hozzám
ártatlan izgalom!
Semmit sem érteni. Mindig másképpen van az első
kiáltástól az utolsó sóhajig.
Mégis élet volt ez is. És a boldog pillanatok úgy
jönnek ki elém a múltból, mint kisasszonyok olajmécsesekkel.

2. Visszatérés

Az Úristen elűzte a káoszt a világmindenségből.
Kijelölte a nemeket, felosztotta a fajtákat.
Akkor a káosz a mi bensőnkbe bújt.
És lassan kiömlött onnan, újból átfogva a világot.

/ Dabi István ford./

Lucien Noullez: Életkorok

1.
Egy nap ablakba tesznek minket,
túlérett gyümölcsöket,
szemekben tükröződő almát:
mint almák, gyűröttek leszünk és enyhén nyirkosak,
miként zászlócskák vidéki utcán,
melyek hol a járdára hullanának,
hol felszökellnek,
felröppennek, fel a szédületig

2.
A gyümölcsöstál is lehull velünk:
szerelmes cseresznye és a citrom
leve. Aztán lehullanak
a misztikus csonthéjúak
aminthogy kivonul az emlékezetből
már az óceán
(ő volt a keresztapa)
és a part is
mely táncolt
nekünk.

3.
Feltétlenül el kell kezdeni futni.
A futáshoz valami más kell:
üres hely, mely úgy tesz, mintha,
fiatalos erő
és ami
vele jár

4.
Nézzük a Holdat, látjuk
Isten hónalja ő,
látjuk a gyermeket, aki sebhelyekként
mutogatja játékait.
Szép időben kiisszuk a fehér
csészét szemünkkel,
harminc éve ugyanaz a mohó
tekintet.
Felforr rajtunk, felforr
a csendre téve, főz ránk,
ő a lelkünk, szerelmem,
valamit visszatükröz belőlünk
fenn, az idő felett, mely számlálja
hajszálainkat

5.
Hiába dobjuk vissza a napsütésbe fejünket,
mint a halat a vízbe,
az élet éjszakai szökőkút,
csak énekének örvendezünk.
Hiába öntünk vizet
a fejünkre:
sosem isszuk már az ég borát,
nem emeljük le többé az ígéretek
csöbrének fedelét.

6.
Az évek cseresznyeszemek
madárcsőr repesztette őket. Számolgatjuk
de meg nem számoljuk őket
apró csókokkal
lágyítják meg a kerti
szellőt.
És vörösnek láthatjuk az eget még mi is,
pedig már annyit leszedtünk, szétharaptunk.
Némelyek húgainkra hullnak, mások
ki tudja miféle mosollyal lebegnek,
ki tudja miféle
szánalommal.

7.
Ma este a szomszédok rádióznak.
Az adás ránk borul, a szomszédok
Isten hangját keresik.
Még az ablakon is kinéznek, mintha
a levegőben mozogna a hang. (Mi
pedig leszedegetjük imáikat.) Lefekvéskor
össze lesz már csomagolva a béke.

8.
A fáradtság odafigyel a kopott szívekre.
Figyel, míg rázza a fát,
figyel a macska szemében.
Halljuk, amint szirénhangon dudorászik
alkonyatkor a tengerek hálójában.
A fáradtság néma és halvány hitves,
mégis hallom énekét. A fáradtság
szívesen felszolgálja a konyhában az ebédet.
A fáradtság láncot fűz a szavakból,
vitrint csinál a szélből. Árnyékot rajzol a falra.
A fáradtság Isten legvégső neve.

/ Lackfi János ford. /

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

/ Kerényi Grácia ford./

Bella István: Példamondatok

Nézz körül jól Ez a fa árnya

És ez a fa De lehet: Te vagy

mind a kettő Hát nézd magad

Nézz jól körül fa és fa-árnya

Wisława Szymborska: Macska az üres lakásban

Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.

Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.

Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.

Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.

Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: Monológ Kasszandrának

Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.

Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.

Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről -
senki sem fejezte be előttem.

Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra - kiabáltam -
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.

Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt -
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztől kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.

Zelk Zoltán: A szép halálról

1

Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.

Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.

S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz

s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.

2

De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.

És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.

A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye

a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.

3

S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.

Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.

S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,

kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.

Ágai Ágnes: Csendélet

Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?

Hajnal Anna: A jövőért

Testvér, ki megbántottál ma,
én nem haragszom rád,
tudom, nem gonoszságod beszélt,
rajtad át üzent a világ.

Akarat tudat oly kicsi lett,
s ösztönöd lett szabad,
szádon, villogó szemeden át
beszélt egy más akarat.

Az ösztönön át a véren át
titkon és legbelül
ő győz valahol a dolgokon túl,
hat győzhetetlenül.

Rajtad keresztül és mindenkin
kit szeretek s aki megüt
tiltó parancsa suhint felém,
tüzes kard mindenütt.

Akarja, kívánja, csak övé legyek,
ne éljen bennem más,
legyek a reménytelen remény,
igézett, kit fog a varázs.

Mert bennem készíti műhelyét,
én lettem néki ház,
életem reszket ütéseitől
s meging bennem a váz.

Az életem csak fájdalom,
ütésektől kemény,
egyre urabb bennem e lakó
s mind kevesebb leszek én.

Titkol művel s én nem tudom,
mi az mi itt kísért,
igába hajtja testemet
az ismeretlenért.

S ha elfogyott az eleven vér
- ebből él a csoda -
és megérett, és kész a mű
a jövő lesz hona.

Ha teljesült, széthullok én
porló, üres burok,
majd másban épít az élet tovább,
s mást ütnek fiaitok.

Bódás János: Feltámadott

" Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."

János 3,16

*

Bódás János: Feltámadott

Zeng-bong a húsvéti harang,
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
– Feltámadott! Feltámadott!

Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
– Feltámadott! Feltámadott!

Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
Feltámadunk! Feltámadunk!

Ernst Lange: Békesség néktek!

 "Mit keresitek a holtak között az élőt?"
Lukács 24, 5

"Nincs itt, hanem feltámadt."
Lukács 24, 6


*

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

 Túrmezei Erzsébet fordítása

Gyéresi Blanka Beáta: Nagypénteki kereszt alatt

Csend honol sötét szobámban,
Csak egy kis gyertya pislákol,
Előttem Bibliám kinyitva,
A Máté 26, 41-et olvasom.

Szívem néha összefacsarodik,
Mert magamat látom e sorok között,
A tömegből kiválni, mint aki
Ott állt egykor e rémségek mögött.

Mert ott voltam én is a tömegben,
Szent Atyánkról hallottam beszédét,
Ott tettem bizonyságot előtte,
Fehér megfogadtam követését.

Virágokkal és hozsánna közt
Életembe dicsőn bevonult,
Ott voltam az éljenző tömegben,
Sorsom is, mintha jobbra fordult.

De elvitt engem az olajfák hegyére,
S kérte, hogy vele virrasszak.
Jaj, de gyarló testem erőtelen,
Szemeim csakhamar leragadtak.

Majd arcul csókoltam őt, a Szentet,
Elárultam, én hűtlen, a Messiást,
És "Barabást, Barabást!" kiáltottam,
Barabást, aki mindenki kívánt.

Kérdezték tőlem, ismerem-e.
Féltettem nyomorult életem:
"Soha életemben nem láttam!
Ezt az embert nem ismerem!"

Pirkadt. Kakas kukorékolt valahol.
Szívembe markolt egy tőr, az árulásé.
Megtagadtam Őt, Őt háromszor -
Fülemben csengett szava, Jézusomé.

Ott voltam akkor is, mikor csúfolták,
Nádat kezébe, töviskoronát tettek fejére,
Ott voltam, láttam a gyötrődések útját,
Én vertem, én vertem a szegeket kezébe.

Sötét az éj. Elhagyott az Isten.
"ELI! ELI! LAMA SABAKTANI?"
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Hallottam szavait az éjben visszhangzani.

Már túl nehéz a bűnnek terhe,
Súlya térdre kényszerít lába elé.
A kereszt alatt térdelek, esedezve:
"Könyörgök, bocsáss meg vétkeimért!"

Melegséget érzek két vállamon,
Valami meleg folyik hátamon le.
Felnézek Rá a keresztfára, Ő mosolyog
És hull rám, hull rám az Ő drága, szent vére.

Enyhül már a terhek súlya
Vállamon és szívemből egyaránt.
Vére rólam mind lemossa
Rossz lépteim, téves szavaim nyomát.

Süt a nap, zöldell a fű vasárnap.
Mosolyogva jön felém egy jó barát.
"Feltámadt a Krisztus, az Isten Fia!"
És ölelésre tárja két karját.

 /Forrás: Poet.hu /

Béres Dezső: csöndben

csöndben csak a szívemmel beszélek

csöndben csak a fák értik zenémet

csöndben csak a kövek közelednek hozzám

s én mohával ültetem be a köveket

a fákat

a szívemet

Végh Tamás: Homlokodon

Homlokodon szivárvány,
gesztenyés hajadon
vadezüst csillog.
Így jössz felém.

Áttetsző, könnyű
nyári ruhád alatt,
mint egy beteljesült ígéret
átsejlik gyönyörű tested.

A kezdetek óta várok Rád.

Nesztelenül
lebben a lépted,
- láthatatlan suhanás-
zápor- illatú erdők
sóhaját érzem,
amikor karod
vállamat fonja át

Bella István: Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem
         a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
    hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
      a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
     s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
   azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
      kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
     bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
     fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.
     Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
    étel, mit egykedvűn hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver.
    Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
     se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
         Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
         mint az apám.

Kerül majd bor, könyv, néhány léha
        nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
      magamnak hiszem magam.

Gyurkovics Tibor: Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek 

de azt azért tudom: nagyon.

Most hát reád rakom a terhet,

szempilláidra a szerelmet,

a mellkasodra, a szívedre,

a vállaidra, s úgy hagyom.

Komjáthy Aladár: Majd megtudod te is...

Majd megtudod te is, mi az, a néma éjben
hallgatni, hogyan zúg a szél
az őszi fák között s álmatlanul figyelni,
amint elhal és visszatér.

Majd megtudod te is, mi az, csak a halálra
gondolni egész hajnalig,
amikor nincs egy hang, nincs egy vidáman égő
színfolt, amely elandalít.

Majd megtudod te is, mi az, agg uzsorásként
számolni tűnő perceket,
mik fogyva fogynak és a multban égő lángon
melengetni emlékeket.

Majd megtudod te is, mi az, ifjú királyból
öreg koldússá zülleni,
akit még vágya űz s bolyong a zord világban,
mert helyét többé nem leli.

Majd megtudod te is, mi az, a szerelemből
kihullva sírni tűnt tavasz
szép lányai után, akiknek mosolyát és
sírját benőtte már a gaz.

Majd megtudod te is, mi az, a durva földben
porladni örökléten át
és rothadó szived vágyával egyre lesni
a nemszólaló harsonát.

Pilinszky János: Levél

Szállást adtál, egy éjszakára

megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;

megszálltál mindörökre.

Pilinszky János: Csönd

Zárt az ablak.

Csöndre int a titkok titka:

két szemed,

míg az ingaóra bongva,

ó rugóra jár, ketyeg

hallgató szívünk felett.

Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu

Amikor az ember

Csukja be a kaput

Röviden és hangosan

Csukja be azt

Üveg

Fa

Vas

Teste

Mögött

Számtalan

Képet

Szót

Visszfényt

Csendéletet

Eleven emlékeket

Hagy

De amikor a kapu

Magától csukódik be

Végtelenül hosszan

Csukódik

Átláthatatlan teste mögött

Halott tér

Marad

/ Dabi István ford./

Galina Nikolova: Ő /egy nő/

egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál

senki sem
szólítja meg

már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba

szakadatlanul beszél magában

nem érti
hogy miért nem felel neki senki

amikor egyedül marad
énekel

/ Dabi István ford./

Zbigniew Herbert: (mi lesz...)

mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről

amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az

mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét

elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng

/ Dabi István ford./

Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke

A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek

Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám

Néha még hallom
a hangodat

Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása

Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni

/ Dabi István ford./

Joseph Bruchac: A hegyek közelében

A hegyek közelében

a földön a léptek

tompán dübörögnek

mintha emlékeztetnének

ez a föld dob

Nagyon ügyeljünk a lépteinkre

hogy eltaláljuk a dallamot

Pilinszky János: A magányról

Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.

       De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.

       Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.

       Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.

       Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.

       Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

Csoóri Sándor: Az alvó

 

 Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Káli István: Irigység

Mily kegyes Istened, te sólyom,
hogy mindent magasról figyelhetsz,
hogy mindig felszálló áramok
melegét ülve meg, lebeghetsz
embertől idegen mélységek
fölött is; szárnyadat kitárva
libbensz el északos gerincek,
hófödte fennsíkok, koronás
szarvasok uralta irtások,                    
fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg
mentén, és egyszerre befogod
ezer völgy sejtelmes zugait,
míg mi, itt lent ragadt puhányok,
szemünket meresztve hunyorgunk,
félvakon vergődve tekintünk
fölfelé, irigyen követjük
röptödet, mintha még nem tudnánk,
hogy soha nem leszünk képesek
Istenünk szívéig fölszállni!

Pásztor Árpád: Alkony felé

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.

A rózsák útja már virágtalan,
Szeress, szeress!
Győzelmes fényét veszti már nyaram,
Felhőtlen kékje gyorsan oda van...
Már a rózsák útja virágtalan.

Jön a sötétség, szine bár arany,
Szeress, szeress!
Az alkonynak csodás, mély pírja van,
Az éj sötétje mégis ott fogan...
Jönnek a felhők, szinük bár arany.

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Már a rózsák útja virágtalan,
Jön a sötétség, szine bár arany...
Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam.

Csoóri Sándor: Vers jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.

Csoóri Sándor: Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc,

voltál a hűtlenség sebe,

álmomban szél, meztelen próbabábu,

s végül: nem voltál semmi se.

Francis Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba

Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég,
amikor porzik az ünnepi vidék.
Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami
kedvemrevaló utat választani
a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat.
Fogom majd botomat, megyek az országútra,
s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz:
Francis Jammes vagyok és az égbe indulok,
mert a Jó Isten a poklot nem ismeri.
S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai,
kik csak fületekkel hessentitek, szegények,
szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet…

Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet,
hiszen úgy szeretem, amikor fejüket
lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe
téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve.
Előtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre
s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve,
vagy tollseprős kocsit húztak, s bádogkocsit,
púpos kannák előtt roskadozó csacsik,
tömlőhasú terhes nőstények, rogyadozók,
s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg
kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket
kimarnak és körülülnek makacs legyek.
Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben.
S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen
a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús
fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús,
és add meg, hogy a lelkek édenében égi
vized fölé hajolva, olyan legyek én is,
mint ők, akik szelíd s nagy szegénységüket
az örök szeretet tükrében nézegetik.

/ Szabó Lőrinc ford./

Bálint Zoltán: Úgy élj

Úgy élj, hogy az egész világ
Figyeli minden léptedet,
Látja, hogy őszintébb, tisztább vagy,
S kutatja békességedet.
Úgy élj, hogy az egész világ
Ítéli minden léptedet,
Látja, hogy nem egyedül vagy,
S kutatja gyengeségedet.
Úgy élj, hogy az egész világ
Benned, Jézust ítéli meg.
Szemükben Ő nem több, csak az,
Akinek te képviseled.

 Saját fotó

 Erdély felé - Edda

Sík Sándor: Az Egyeskő

A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út.

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz,
Az Egyeskő csak az égbe föl.

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém emberekér,
Az Egyeskő semmit se kér.

A Hagymás mondja légy velem,
Az Öcsém bíztat: Kegyelem,
Az Egyeskő semmit se mond:
feje körül az Úr lelke borong.

Reményik Sándor: Hangverseny

Lent a patak zúg. -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan.
Azután semmi hang.

És felhallatszik újból a patak.

Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És s új szünet.

És felhallatszik újból a patak,

Reményik Sándor: Gyopár

Azt mondta valaki:
A Korongyoson gyopár is terem.
Azóta vágyaimnak netovábbja
A Korongyos-tető.
Róla álmodom nappal-éjjel,
S a pici fehér csillagokról,
Mik szikráznak a vad kövek között.

Mert úgy lehet:
Egy hullócsillag szállt alá oda,
Ép a Korongyos tetejére.
Honnan indult: ki tudja azt?
Talán egy nagyváros felett
Látta útrakelni egy ifjú pár,
Sikoltó ívét elkísérték szemmel,
Míg legörbült a sötét horizontra.
Találgatták: vajjon hol nyugszik meg?
Hát ide hullt.
Ide, a Korongyos-tetőre.
Ezer darabra hullott széjjel,
De üdvösségét megtalálta.
S minden kis része csillagalakú lett:
Így született a havasi gyopár.

Reményik Sándor: A kis templom a nagy dómban

A borbereki templom falára írom
Fölötte égig ér a szirt.
Olyan törékeny, oly kicsi.
Harangja elhaló szavát
Ezer gúnyos harangvirág
Az erdőn túlcsilingeli.

Fenn Isten jár a csúcsokon.
Amerre fényben elhalad:
Testőrei: dárdás fenyők
Állnak titáni sorfalat,
A szirt felett, s az ég alatt.

Dördül az ormok orgonája,
Az Ünőkőre ború száll.
A mérhetetlen szikladómban
A kis fatemplom félve áll.
Belőle félve száll az ének,
A dícséret a dóm urának:
A magasságok Istenének.

Mert emberkéz emelte csak.
Fenn az Úr lépked hallgatag,
A maga-építette dómban.
Önnön művében elmerül:
Az örök-szépben, örök-jóban.

Fenn az Úr lépked hallgatag.
A fenyők némán szalutálnak.
Ő néha-néha fölriad,
S visszaköszön testőrhadának,
A sok sötét, szurkos titánnak.

Áprily Lajos: Keresni fogsz

Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,

csak mélabúd halálos húrja szól.

Belejajdulsz a süket végtelenbe,

keresni fogsz, és nem leszek sehol.

Falu Tamás: Egészen mindegy

Egészen mindegy, hogy mikor és meddig,          
Mert egyszer úgyis el kell jönnie,
Olyan mindegy, hogy hétfőig, vagy keddig,
Vagy száz évig ver az ember szíve.
                                     
A szív itt úgyis csak mulandót érez
És ezt hirdeti minden sírverem:
Amennyivel rövidebb lett a véges,
Annyival majd több lesz a végtelen.

Kassák Lajos: Hegedűszó

Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle              
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

Én vagyok az árnyék és te a fény, vagy fordítva tán
két karom kitárom feléd s íme a kör bezárul
és benne állsz akkor is, ha talpig kívülmaradtál
halk nevetésedre emlékszem tengereken túlról.

Merre lehet a város, ahol először láttalak
a liget árnyas oldalán öntözted virágaid
egy madár ült a kőrisen s vérző szívvel énekelt
éreztem, hogy tőled búcsúztat el most mindörökre.

S újra itt vagy, mert élek s nélküled nem élhetek
hiába szállsz fel a tenyeremből, visszatérsz megint
a pillanat játszik csak velünk s a végtelen idő
láncokkal és titkokkal kötötte össze szívünket.

Márai Sándor

"Nem sírtam, hanem a szememből folytak a könnyek. Az, aki látott, persze könnyen azt hihette, hogy sírok. Az, amit csináltam, feltűnően hasonlatos volt a síráshoz: a szememből könnyek folytak... Az ember nem sír ok nélkül. Még ha oka van, akkor is erőt vesz magán."

Márai Sándor

Jánosházy György: Jó volna most

Jó volna most a kezem összetenni,
elmondani egy gyermeki imát,
mesemondó fa tövén megpihenni,
és szűrt fényt szívni üde lombon át.

Jó volna most lehunyni két szemem,
lelkemmel pisla csillagokba nézni,
emlékekben kutatni csöndesen,
szétfoszlott, régi álmokat idézni.

Jó volna ernyedt elmémből kizárni
a világot, és mélyében halott
cafrang helyett Isten nyomát találni.

Jó volna már nem hallani a talmi
szófecsérlést, csak tiszta dallamot,
és égi muzsikába belehalni.

Mészáros Ferenc: Csillagnász

Csillagnász, nyári, buja zsongás
Holdat ölel a sejtelmes este
Melled lankáin virraszt az ábránd
Vágyak harmata csillan szemedben.

Szíved tornácán alszik a Nap
Melege árad édes öledre
Szótlan az ég is, csak sóhaja hallik
Lebegünk mámoros végtelenbe.

Suttognod sem kell, a gondolat átjön
Surrannak belém a holdas dallamok,
Táncol a lelkem mámorod fényén
Simítod szívem, az árva csillagot.

Tiéd vagyok, ahogy a Napé az égbolt
Beragyogsz, és én ölellek kéken
Szikrázik, lángol aranyló bőröd
Szivárványívű mindenségben.

Mészáros Ferenc: „Geil” dalocska

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye, te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?

Valami végképp elveszett?
Eltemették a csendet?
Árvák a hangok,
sehol sem lelik az elhantolt szerelmet…

Pedig itt van, itt könnyezik,
itt rázkódik a válla!
Itt térdel a mélység
sötétjén börtönébe zárva.

Bennem, benned, ahol áradnak
titkai a fénynek,
ahol lángol pisla fohásza
az utolsó reménynek!

Ugye te hallod, hozzád elér
hallgatag imája?
Ugye te is arról álmodsz,
hogy lehulljon lánca?

Néha üvöltve sír a csend,
mégsem hallja senki?
Ugye te hallod?
Ugye, te tudsz még a csend hangján szeretni?