Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:
talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!
Gyűlnek és gyűlölnek.