Csend honol sötét szobámban,
Csak egy kis gyertya pislákol,
Előttem Bibliám kinyitva,
A Máté 26, 41-et olvasom.
Szívem néha összefacsarodik,
Mert magamat látom e sorok között,
A tömegből kiválni, mint aki
Ott állt egykor e rémségek mögött.
Mert ott voltam én is a tömegben,
Szent Atyánkról hallottam beszédét,
Ott tettem bizonyságot előtte,
Fehér megfogadtam követését.
Virágokkal és hozsánna közt
Életembe dicsőn bevonult,
Ott voltam az éljenző tömegben,
Sorsom is, mintha jobbra fordult.
De elvitt engem az olajfák hegyére,
S kérte, hogy vele virrasszak.
Jaj, de gyarló testem erőtelen,
Szemeim csakhamar leragadtak.
Majd arcul csókoltam őt, a Szentet,
Elárultam, én hűtlen, a Messiást,
És "Barabást, Barabást!" kiáltottam,
Barabást, aki mindenki kívánt.
Kérdezték tőlem, ismerem-e.
Féltettem nyomorult életem:
"Soha életemben nem láttam!
Ezt az embert nem ismerem!"
Pirkadt. Kakas kukorékolt valahol.
Szívembe markolt egy tőr, az árulásé.
Megtagadtam Őt, Őt háromszor -
Fülemben csengett szava, Jézusomé.
Ott voltam akkor is, mikor csúfolták,
Nádat kezébe, töviskoronát tettek fejére,
Ott voltam, láttam a gyötrődések útját,
Én vertem, én vertem a szegeket kezébe.
Sötét az éj. Elhagyott az Isten.
"ELI! ELI! LAMA SABAKTANI?"
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Hallottam szavait az éjben visszhangzani.
Már túl nehéz a bűnnek terhe,
Súlya térdre kényszerít lába elé.
A kereszt alatt térdelek, esedezve:
"Könyörgök, bocsáss meg vétkeimért!"
Melegséget érzek két vállamon,
Valami meleg folyik hátamon le.
Felnézek Rá a keresztfára, Ő mosolyog
És hull rám, hull rám az Ő drága, szent vére.
Enyhül már a terhek súlya
Vállamon és szívemből egyaránt.
Vére rólam mind lemossa
Rossz lépteim, téves szavaim nyomát.
Süt a nap, zöldell a fű vasárnap.
Mosolyogva jön felém egy jó barát.
"Feltámadt a Krisztus, az Isten Fia!"
És ölelésre tárja két karját.
/Forrás: Poet.hu /