1
Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.
Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.
S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz
s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.
2
De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.
És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.
A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye
a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.
3
S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.
Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.
S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,
kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.