Testvér, ki megbántottál ma,
én nem haragszom rád,
tudom, nem gonoszságod beszélt,
rajtad át üzent a világ.
Akarat tudat oly kicsi lett,
s ösztönöd lett szabad,
szádon, villogó szemeden át
beszélt egy más akarat.
Az ösztönön át a véren át
titkon és legbelül
ő győz valahol a dolgokon túl,
hat győzhetetlenül.
Rajtad keresztül és mindenkin
kit szeretek s aki megüt
tiltó parancsa suhint felém,
tüzes kard mindenütt.
Akarja, kívánja, csak övé legyek,
ne éljen bennem más,
legyek a reménytelen remény,
igézett, kit fog a varázs.
Mert bennem készíti műhelyét,
én lettem néki ház,
életem reszket ütéseitől
s meging bennem a váz.
Az életem csak fájdalom,
ütésektől kemény,
egyre urabb bennem e lakó
s mind kevesebb leszek én.
Titkol művel s én nem tudom,
mi az mi itt kísért,
igába hajtja testemet
az ismeretlenért.
S ha elfogyott az eleven vér
- ebből él a csoda -
és megérett, és kész a mű
a jövő lesz hona.
Ha teljesült, széthullok én
porló, üres burok,
majd másban épít az élet tovább,
s mást ütnek fiaitok.