A teremtés csodái

A teremtés csodái

Ady Endre: Szelid esti imádság

Uram, adj csöndes éjt,
Nyugodalmas, nagy éjt
A te vén gyermekednek,
Beteg, rossz gyermekednek.

Fölséges dáridók,
Keserves dáridók
Muzsikája kerüljön,
Hangja messze kerüljön.

Ne ülje szívemet,
Nyomorék szivemet
Az ébrenlét lidérce,
Rettenetes lidérce.

Aludjak kacagón,
Álmodjak kacagón
S boldoguljak álmomban,
Ifjuljak meg álmomban.

Valami nagyon nagyot,
Valami dicső nagyot
Álmodva hadd képzeljek,
Éjemben hadd képzeljek.

Imádkozzak, mint gyerek,
Régi, iskolás gyerek
Istenes áhitattal,
Altató áhitattal.

Mikor az alkony leszáll,
A barna alkony leszáll,
Régi imám az ajkam
Szaporázza az ajkam: "Adj
csöndes éjt szüleimnek, adj csön-
des éjt mindeneknek. Istenem,
én járva-kelve, fölvirradva
és lefekve, imádlak, mint
édes Atyám. Jó Atyám, vi-
selj gondot rám, ámen."

Lator László: A rád zuhant idő alatt

A rád zuhant idő alatt
agyamban elsüllyedtél.
A sejtjeimbe zártalak,
világom része lettél.

Van úgy, hogy rád se gondolok,
de nem feledlek mégse,
s váratlanul felszínre dob
bensőm hullámverése.

S akár a kés, a gyötrelem
a rostjaimba mélyed,
hogy nemcsak bennem - kívülem
külön formádat éled.

A kútnál egyszer néztelek,
ívvé hajolt a hátad,
s éreztem, most is ellenem
emelsz magadban gátat.

Míg magát minden pillanat
a homlokodba ássa,
te máris készíted magad az
újabb változásra.

S hogy ott álltunk az elhagyott
paradicsomban társak,
szerettem volna szólni,
hogy nincs hozzád joga másnak.

De hallgattam. Vad kényszerek
szétágazó húzása tép.
Rossz nélküled. De meglehet,
ha volnál, nem volnál elég.

Jerzy Harasymowicz: Veranda

Habár együtt fekszünk
az ősz gyékényszőnyegén
a szél a magány
hét tetőjét
emeli fölénk

Dabi István ford.

Wisława Szymborska: Statisztikai összefüggések

Száz emberből

Mindig mindent tud:
ötvenkettő.

Minden lépésnél habozik:
szinte mindenki más.

Kész segíteni,
ha gyorsan megy:
negyvenkilenc.

Mindig jó,
mert nem tehet másként:
négy – na jó, talán öt.

El tud ismerni, irigykedés nélkül:
tizennyolc.

Ifjan megbotlott
(de már vége):
nagyjából hatvan.

Akivel jobb szóba sem állni:
negyvennégy.

Örökké retteg
valakitől-valamitől:
hetvenhét.

Boldogságra képes:
legfeljebb huszonhárom.

Egymagában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
több mint a fele, annyi szent.

Kíméletlen,
ha alkalma nyílik rá:
jobb, ha még nagyjából
sem tudjuk.

Visszatekintve bölcs,
nem sokkal több,
mint előre.

Az életből nem hoz ki, csak egy pár cuccot:
harminc
(bárcsak tévednék!)

Összecsuklik a fájdalomtól
és nem lát reményt maga előtt:
előbb-utóbb nyolcvanhárom.

Igaz ember:
alig harmincöt:

Vagy, ha úgy jobban érthető:
három.

Szánalomra méltó:
kilencvenkilenc.

Halandó:
százból száz --
ez a szám soha nem változik.

(Kepes János fordítása)

Bódás János: Végtelenség

 Az Isten belefér egy röpke percbe, –

és mégis végtelen időt betölt.

Őt hordozza a testek csöppnyi sejtje, –

mégis szavára mozdul ég s a föld.

Az Isten az, ki könnyű csendes álmot,

s csillagokat ostromló vágyat ad, –

s míg roppant változásokat igazgat,

megolvasgatja a hajszálakat.

Stanislaw Franczak: Szabadság

Leromboltam

minden hidat amit
én építettem
Felgyújtottam
minden vonatot amik
a gondolataimat vitték
Kivágtam
minden virágot amik
képzelet-mezőimen
nyíltak

Kimentem
a cellából ami
nem volt börtön
Most szabad
vagyok
futkoshatok
az egyik határtól a másikig

Dabi István ford.

Mieczyslaw Czychowsky: Gengszterek

Szólhatsz igazat
de lehet rosszul értenek.
Rosszul fogadnak.
Lehet meg nem értenek
és ellenségként fogadnak.
Elhallgattatnak.
Hallgatásra ítélhetnek.
Levághatják a fejed.
Kérhetnek és fenyegethetnek,
hogy ellenkezőleg határozd meg magad.
Leköphetnek, megugathatnak
    embertelenül
    galádul
    hazugul.
És mire számítanak a gengszterek?

Dabi István ford.

Fodor Ákos: Nyomorultak

Templombanhívő.

Köldökalattszerelmes.

Zsebébengazdag.

Ágai Ágnes: Énekek éneke

Ő az én társam az idők végtelen óceánjában,
Ő az én társam a múlt süppedékes iszapjában
és a jelen töredezett gránitkockáin.
Ő az én társam a harmatcseppek szivárványgömbjében,
és a rezge fényű bolygók kerengésében,
a párálló csendesség bozótjában,
és a véredényeket összeszorító rémület páncéljában.

Ő az én társam a csordultig merített vederben,
az egymás fölé hajló testek mágneses erőterében,
az összesimuló tenyerek fészkében.
Ő az én társam az ébredések opálos öntudatlanságában,
a nappalok kilyuggatott bérletkártyáiban,
a dróton áthatoló sóhajokban,
és a lég hullámhosszain felsüvítő jajkiáltásokban.

Ő az én társam a rejtett mélyeket döngető magzatmozdulásokban,
a leszakadt inggombok cérnaszálaiban,
és a víz világ-tükröző negatívjában.
Ő az én társam a betűvé szilárdult gondolatban,
széttátott napsütésekben és záporesők redőnyében.
Ő az én társam a felfutó higanyszálak ezüstjében,
és a kiolvasott újságok zörgő bordáiban.

Ő az én társam a magány süket verméből kidörömbölő
egymás keresésben, a paplanmelegségű beburkolások
rejtettségében, az elfésült kételyek csitulásában,
a minden lehetségest feltérképezőte ki vagy – kérdések kanyarulataiban.
Ő az én társam a szemhéjat lezáró ujj kegyeletében,
a sziromhullató elmúlások felpúpozó örökkévalóságában.

A teremtés csodái - Tavasz

Tavasz

Julia Hartwig: A te természeted

A te természeted rossz Ebbe nyugodj bele
Rajtad keresztül szól olyan hangon mi megriaszt
Olyan szavakkal amik - úgy tűnik - nem voltak benned
Más formában tör fel belőled mint amilyennek gondolod
mint fortyogó kénszagú forrás
ami alatt elájulnak a látszat rétjei

Dabi István ford.

Stanislaw Franczak: Mondd meg végre

Nem értelek

szikla

miért vagy kemény

amikor a lábad előtt

kétségbeesetten térdel a szél

és zokog az eső

nem értem

minek ez a makacsság

még a nap is

a csillagok is sőt a hold is

meg akarja törni

ezt a hallgatást

nem értelek

mondj végre

igent

Dabi István ford.

Andrzej Grzyb: Három szabad versszak

I.

Hallgatni kell
És meghallani
Akkor is ha a tompa visszhang
Kavicsként hull az égből

II.

És meghalni nem szabad
Ha csak a halálon át
Legyen több mint az életen keresztül

III.

Nem menekülsz el
Az álmok és a hibáid elől
Nem rejtőzhetsz a félénk tekintetek
És a hideg könnyektől jeges szemek
Mögé soha

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Cápák

Vigyázz, egy csepp véred se hulljon Magadhoz csalogatnád őket
Mindig körötted köröznek éhesen. Árnyuk elsuhan az
ablakod előtt.
Hirtelen felbukkannak az utcasarkon.
Betörnek hozzád összezúzva házad ajtaját.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: A hajléktalan

     Mint aranyban megmosdatott szent kering ebben
a méhrajban.
     Este kidugja szentjánosbogarak fényétől sápadt
arcát a földből.
     Testétől elválasztva, széltől kifordítva köröz.
     Próbál fennakadni a fán, egy fészekben keres
meleget, ahonnan sikongva száll el láttára a madár.
     Arcát az ablaküveghez szorítja, zokogás tör ki
belőle.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Bach-kantáta

Ha valóban szeretnénk őt képesek lennénk megalkotni ezt a kantátát
Hadd ne mondja senki hogy nem ismeri a kottát és botfülű
Ha szeretnénk őt amennyire megérdemli
az értelmünk a kinyilatkoztatás egy pillanatában felfogná a harmónia tudományát
és egy zenévé és a hangok egy kórusává válnánk
ezt harsogva Dicsőség Dicsőség
Ha szeretnénk őt amint megparancsolta nekünk

Dabi István ford.

A teremtés csodái - Virágok

Virágok

Wislawa Szymborska: Cím nélkül talán

Úgy alakult, hogy egy fa tövében

ülök a parton,

napfényes reggelen.

Jelentéktelen esemény ez,

nem fog bevonulni a történelembe.

Nem csata, nem békekötés,

amelynek okait kikutatnák,

sem zsarnokölés, emlékezetre méltó.

Mégis tény, hogy a parton ülök,

és ha már itt vagyok,

jönnöm is kellett valahonnan,

előtte pedig

megfordulnom számos más helyen,

éppen úgy, mint az országhódítóknak,

mielőtt hajóra szálltak.

Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van,

péntekje szombat előtt,

június előtti májusa.

Éppoly valódi távlatai,

mint hadvezérnek távcsövön.

A fa nyárfa, mely sok éve hajt itt.

A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.

Azt a kis ösvényt sem tegnap óta

taposták ki a bokrok között.

A szélnek, hogy szétoszlathassa őket,

előbb ide kellett fújni a fellegeket.

S bár említésre méltó semmi sincs e vidéken,

attól még részletekben gazdag a világ,

éppoly megindokolt és meghatározott,

mint amikor népvándorlások színtere volt.

Nem csak az összeesküvéseket övezi csend.

Nem csak koronás főt illet jogcímek díszmenete.

Nem csak egy felkelés évfordulója lehet kerek

és megülhető, hanem egy kavics is a parton.

Az alkalom hímzése sűrű és kacskaringós.

Hangyaöltések a fűben.

Fűvel kivarrva a föld.

Hullám-mintákba szőve egy faág.

Úgy alakult, hogy vagyok és nézem.

Fehér pillangó csapong fölöttem

csak őt megillető szárnyain,

és a kezemen átrebbenő árnyé

nem másé, nem bárkié, hanem csak az övé.

Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,

hogy a fontos

fontosabb-e a jelentéktelennél.

Wisława Szymborska: Csodák vására

Egyszerű csoda:
hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:
az éjszaka csendjében
láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:
egy lenge kicsi felhő
képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:
égerfa tükröződik a vízen,
sőt balfelé esik a jobboldala,
sőt koronájával lefelé nő,
és egyáltalán nem ér feneket,
pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:
gyenge és közepes erősségű szél,
vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:
a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:
épp ez a gyümölcsös
éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:
szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:
a nap ma három óra tizennégykor felkelt,
és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami kelleténél kevésbé lep meg:
hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,
négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:
a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:
az elképzelhetetlen
elképzelhető.

Csordás Gábor fordítása
  

Émile Verhaeren: Öregedő kezem

Öregedő kezem, mig te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.

Szabó Lőrinc fordítása

Wisława Szymborska: Feljegyzés

Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;

elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: A három legfurcsább szó

Ha mondom, Jövő,
első szótagja már Múlt.

Ha mondom, Csend,
megsemmisítem.

Ha mondom, Semmi,
valamit teremtek, aminek nem ad helyt semmi Nemlét.

Wisława Szymborska: Szerelem első látásra

Mindketten szilárdan hitték,
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket.
Az ilyen bizonyosság gyönyörködtet,
de a bizonytalanság még szebb.

Mivel még sosem találkoztak eddig,
semmi sem lehetett közöttük,
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon,
már sokszor elkerülték egymást?

Szeretném megkérdezni tőlük,
hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra
valami forgóajtóban?
vagy egy 'elnézést'-re a tömegben?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
- de tudom a választ.
Nem, nem emlékeznek.

Megigézve hallanák,
hogy már jó ideje
a véletlen játszik velük.

Még nincs készen arra,
hogy a végzetük legyen,
összehozta őket, és egyúttal
elzárta útjukat,
elfojtva kacajuk,
aztán tovaszökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve
vagy csak múlt kedden
rebbent egy falevél
vállról vállra?
Valamit elejtettek, és valamit felvettek.

Ki tudja, talán a labda az,
mi a gyermekkor sűrűjébe veszett?

És voltak kilincsek és csengők,
melyeken egyik érintés
a másikat fedte el.
Bőröndök egymás mellett feladásra várva.
Egy éjjel talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Hisz minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
középen mindig nyitva áll.

(Ford. ismeretlen)

Wisława Szymborska: Lót felesége

Mondják, visszanéztem kíváncsiságból.
De túl ezen, lehetett más okom is.
Megfordultam bánkódva az ezüst-tál miatt.
Elfelejtkeztem, amíg saruszíjam kötöztem.
Vagy, hogy ne nézzem tovább igaz nyaka-szirtjét
uramnak, Lótnak.
Hirtelen bizonyosságból: meghalhatnék akár,
akkor se állna meg ő.
Vagy az alázatosak engedetlensége volt az ok.
Az üldözőkre való fülelés.
Csönd érintett meg, reméltem, meggondolta magát az Úr.
Két leányunk már eltűnt a hegyhát mögött.
Megéreztem magamban az öregséget... A távolodást.
A futás hasztalanságát. Álmos voltam.
Megfordultam, eresztve földre a batyut.
Megfordultam félelmemben hogy hova lépek:
Ösvényemen megjelentek a kígyók,
pókok, güzüegerek, fiakeselyűk.
Már mindegy volt, jó avagy rossz jön - minden élő
ott mászott, ugrált sereges sietségben.
Megfordultam magányosságból.
Szégyenemben, hogy lopódzva menekülök.
A kiáltás vagy a visszanézés ingerétől.
Vagy azért, mert föltámadt a szél,
szétfújta hajamat, szoknyámat fölemelte.
Éreztem, figyelnek Szodoma falairól,
hogy hátamba röhögnek újra meg újra.
Haragomban fordultam vissza.
Hogy az ő iszonyú vesztük megvigasztaljon.
Megfordultam valamennyi fölsorolt okból.
Anélkül, hogy akartam volna, fordultam vissza.
A kő, amin álltam, csikorogva fordult meg alattam.
A szakadéli hirtelen elvágta az ösvényt.
Peremén hörcsög toporgott, ágaskodott két kis lábán.
És akkor mindketten visszanéztünk.
 Nem, nem, én tovább futottam,
és másztam és föl-fölrebbentem,
amíg a sötétség nem zuhant le az égből,
vele a tüzes kavicsok, halott madarak.
Lélegzethez nem jutván, többször is megfordultam.
Aki látott volna, gondolta volna: kerengek táncban.
Lehetséges, hogy szemem is nyitva volt.
Lehet, hogy a város felé borultam arcra.

(Nagy László fordítása)

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Áprily Lajos: Ha vén vagy már

 Ha vén vagy már s hazulról távozol,

csókkal búcsúzz s legyen szavad szelíd.

Lehet, hogy komor tájat érsz, ahol

nem lesz számodra visszatérni híd.

William Henry Davies: Nincs idő!

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.
Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.
S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!
Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.
Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond?

Schvalm Rózsa: Személyed rejtély

Személyed rejtély Uram, mégis nyílt titok,
nyitott könyv, sorait hittel olvashatom.
Érkezésed, mint hajnalcsillag ragyog,
szent égi fény világít, végig utadon.

Ragyogó fény, amely személyedből árad,
sugárzik belőle, szeretet varázsa.
Isten léted csalhatatlan bizonysága,
mely felfoghatatlan, az ember számára

Csak aki szívével, a sorok közt olvas,
a lélek sugallatával, értheti azt,
hogy benned Isten jött el, földi valóban,
hogy tévelygő ember, térjen helyes útra.

Ezért szeretetből, keresztet vállaltad,
bűnökért ártatlan, életedet adtad.
Önként adtad, s visszavenni volt hatalmad,
megújult életed, a feltámadásban.

Az embernek öröklét reményét adtad,
ha életútját hittel, nyomodba járja.
Mennybe visszatértél, az Atya Jobbjára.
híveid onnan, királyként várnak vissza.

Rákos Sándor: Ismerősök

Hallomásból ismer mind, aki ismer.

Félreért, átsiklik a lényegen.

Csak az isten ismer személyesen.

Zelenka Brigitta: A Csendes-óceán partján

Valahol délen a nap sugara

millió gyöngyház csillámra hull,

a horizonton nyújtózó tinta-kékre

végtelen kék azúr borul,

rakoncátlan ezüstös csillagok

bolondos táncot járnak a tűzön,

táncparkettjük a fényesre csiszolt,

mély-türkiz, opál víztükör.

Csendes az óceán, de ha időnként

a parttal indul találkozóra

a felajzott hullámok kara,

szelíd öleléssel simul a homokra...

Elbűvöl a fenséges varázs,

a szédítő végtelen magány,

repes a szív, szárnyal a lélek,

tünemény ez, isteni talány.

És mégis, mégis egy örök gondolat

töretlen ver bennem tanyát: 

hívjon bár vonzó messzeség,

szédítsen igéző káprázat,

hű szív nem cserél hazát!

Fecske Csaba: Töredék

ezek az emlékek rólad és más
szerelmeimről mint húst a csontok
tartják össze életem a képmás
talán idealizált az arcod
mint pénz a vízben elmerült bennem
milyen volt elképzelem magamnak
ami nem volt most szépen pótolom
szerencsés véget ér a történet
ami félrecsúszott visszatolom
helyére teszem amit az élet
úgy elrontott bebútorozom
az évek levegőtlen szobáit

amit elveszített amit nem bírt
az ember arra oly igen vágyik
de nem történhet meg mégsem
ami egykor ki tudja miért elmaradt
lehet-e szebb ami megvolt valami ép
mint ez a torzó ez a vakítóan
fénylő töredék

A teremtés csodái - A tavasz ébredése

A tavasz ébredése

Füst Milán: Mózes számadása

Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy,
                     mint egykoron, –
S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram. –
S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Bella István: Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

Kerényi Grácia fordítása

Zelenka Brigitta: Ne féljetek

Ha hirtelen rád tör, vagy lassan

tolvajként lelked zugába oson
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von
és őrült hévvel mélységekbe ránt
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,

akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jó remény.

Forrás: Poet.hu

Baranyi Ferenc: Egyszer majd minden összeköt

Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát – mi egybetart – lánc?
Talán szeretsz. Tán csak kivánsz.

Mindegy. Most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény – a vér, a köd.

Füst Milán: Az élet alkonya

                              „Nehéz próba előtt állsz.”
                              (Török Sophie)

Bandzsitani kezd a szemed, mert itt az időd: küszöbödön már az öregség
S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
Tombol majd a sötétség körüled, ám te meg se moccansz, mert nem
alkuszol…
Nem igen félsz te már az éji hidegektől, nem is búslakodol s ha olykor
álmaidban elédjárul egy-egy emberarc,
Te mozdulatlan várod őt, – nem biztatod, nem kergeted
S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

Vérző fogakról álmodol s ha ki nyeríteni merne pitvarodban a nemi
gyönyöröktől: gonoszúl neveted…
S nem fogadsz el tőle semmi indoklást. Mert rétesek az eszményképeid, –
Azt képzeled, hogy kövér nőknek hízelegsz az ételért, – egy nagy leves,
Hatalmas sűlt-tökök és répák, hízott medvék veszik olykor űltödet körül
S te lassan ingatod a fejed erre s nem beszélsz.

Így, így. Ez lesz a sorsod, ha megéred. – Olyan meleg már az éj
S oly részegítő volt ma még az alkonyatnak sötét napkorongja. – Félned nem
szabad.
Légy buzgó s jószivű, amíg lehet. S akik majd ordítanak még az életért…
Légy papjuk, higgadt orvosuk talán. Ez most a dolgod itt.
És meg ne mondd nekik egész tudásod… Hallgasd el felét…
Légy hatalmas a hallgatásban. S ha majd olykor sírni kell,
Mert régi képek, ennen képed kezdett el a falon furcsán zengeni, –
Erről se szólj. – Isten segéljen útadon. – S ne hogy példázat légy nekik:
Hogy minden milyen rosszra fordul itt az ég alatt.

Baranyi Ferenc: Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást

csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
 már messze vagy, mikor megérkezel.
 Karomba kaplak s mégsem érlek el.

Baranyi Ferenc: Roskadó alázat

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában – maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz szinéről gyűrüző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvigasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!
Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

Ősz

Ősz

Bella István: Esős, esteli szavak

Óráját fölhúzom este – társnak.
Szívdobogását hajnalig
hallhassam, mint annak a másnak,
aki már nem velem lakik,

ki szuszogását másnak adta,
fényei, ébredései
– mintha nem is kelne a nap ma –
nem nekem kezdenek fényleni,

s verítékzik vaséjt a reggel,
vasporizzadtság kiveri,
vakog az asszonyidőember,
s belőlem hullanak percei.

Estéll, esőz bennem a nemrég,
mesél, de szuszog, mostoha.
Úgy alszom el, mintha nem lennék.
S nem ébresztene csak – soha.

Bella István: Eső után

Most csupa vászon a kert, nyersen
ropognak a margaréták a fényben.
Ágakon szellőznek kisingek, bogárvitorlák.
Leveleiket kiteregették száradni a fák.

Mindenütt levetett, kivasalt szoknyák:
ágyások lebbennek zölden. Sárga szegés az út,
odavarrva a földhöz – tömött buzsáki hímzés –
tolongnak szekfűk, tulipánok.

Téged utánoz itt minden, utánad
szalad a táj és segít, tereget, mos, vasal.
Fényes derekad nézi, s megmosdik a vén ég,
hogy rád tekintsen.

Hát ki ölel más, mint én, ennyi fényt,
ilyen reggelt? Mindenütt lépdelsz.
Lábad előtt – apró, rózsaszínű giliszták –
összepöndörödik a fény.

Bella István: Az ifjúság múzeuma

Az volt a jó az ifjúságban,
hogy nem tudtam, ez az ifjúság.

A szerelemben is az volt a jó,
a sejtés, hogy nem volt neve sem.

Most már tudom: van ifjúságom.
S ez annyi: elmúlt. Elmúló

észvesztésekben sírva játszom,
ami még megjátszható.

Kék szerelmet, jácint dühöt,
de betelvén, egyre éhesebb,

sajog szívem, gyűlölködök,
szerelmekben szégyenkezek.

Jó volna semmiben sem hinni,
s mielőtt még elégetik,

földdel, kővel elcsitítni
ifjúságom kellékeit.

Bella István: Aki ilyen

Fejem fölül elszáll az ég.
Fagy ver, ólmos eső ijeszt.
Ha mostan hozzád szállanék,
eltemetetlen vállamért
világgá hessenne szíved.

– Ha a szerelem elhagyott,
te ölelj, nagyobb szerelem.
Zöld ágyak, kültelki padok,
ha már így idekünn vagyok,
ti adjatok szállást nekem.

Aki ilyen, hova legyen,
ha apja nincs, s az anyja is
így ég, füsttelen, jeltelen
mocsaras, tőzeges földeken,
s mint fia, kisded maga is?

Aki ilyen, ki várja még?
Tud szólni még, kiáltani?
Vagy tűri csak, ahogy szívét
kivési a csillagos ég:
az éjkorszak szerszámai?

Bella István: Új nyelv

„Hiányzok, hiányzom, hiányzok”

– ragozgatom. Órám rámbámul.

Egy napja tanulom hiányod.

Még egy nap, s beszélek halálul.

Bella István: Hallasz-e engem?

Miért tündöklenek a téli ágak?
– Az ónlemez levegő megfényesül,
ágak tükrében te futsz ruhátlan,
gyümölcsöt eszel meztelenül.

Bezárt házak: rügyek csüggnek a fákon,
te laksz mindben és te nyitsz ablakot,
s te hajolsz ki mindből fehérruhásan,
a levegő zúgását hallgatod.

Hallasz-e engem? Mint a fű, olyan csöndben
növök körötted, meg is halhatok –
Azt is hihetnéd, ha nagyobbat zökken
szívem: kavics sír, félős fény vacog.

Látsz-e még engem? Gyökereidben alszom.
Tél fed, de lélegzetem átüti
a föld kérgét is, a hóba jeleket rajzol.

Olvasd el betűit.

Bella István: Szeretők

Összegabalyodva, mocskosan, zihálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
szúrta, kaszabolta és vágta,
s most itt fekszenek, egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran a hiába-
harcmezőn, elárult, árva,
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlen száj csak,
fekszünk,
                        temetetlenül –
De életem véresre harapva
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
– mellemhez szögezett szívemmel –
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
ne hagyj magamra!

Bella István: Hívogató

Madaram, madaram

hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás,

mi ez a hajnalig
vetkező vízesés,
élni se, halni se,
szakadó szívverés,

nézem az arcodat,
s kétkedve kérkedek,
széthulló arcomat
tartja-e még kezed?

Madaram, madaram,
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Barnuló, nagy rögök,
szemem földje helyett,
lennék kék örömöd,
szitakötő szemed,

elmásolnám magam:
ne legyek barna lomb,
megmásítnám magam:
csak nézz rám, hajnalodj!

Madaram, madaram
hova hullsz, hova szállsz,
mi ez a magasan
solymozó zokogás?

Takard be szememet,
vakságom bevakold,
félelem fenyeget,
véremmel hál a hold.

Itt vagyok, itt vagyok,
szálló mezőtüzed.
Szíthatod, szidhatod,
kihalok nélküled.