Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!