Egyed Emese: Kétféle sípálya

 1. EMLÉK A FÉLELEMRŐL

Szél jött a hegyre vad csikóival.
Hómezőn futott, letarolt gerincen,
jégtükröt zúzott, erdőben sírt fel,
nem talált kéményt, hogy belesüvítsen,
hótalpak nélkül siklott fölfelé
a versenypályán, éjjelbe kacagva
pörgette meg a felvonó csörlőjét,
és a dróton futó lécüléseket mind
végigpróbálta, míg leért az aljba.
A fenyőtörzsek sóhajtoztak.
Egy csillag sem volt rá kíváncsi.
Hóörvényt kavart, féltél, tudtad,
hogy tovább nem lehet már várni,
nem ment meg senki, kiszaladtál,
felültél zúgó szekerére,
és hagytad, hogy vigyen, vigyen,
bár pusztulásba, messze végvidékre,
csak ide vissza ne!


2. ÉLETADÓ ÁLOM

Törpe fenyők közt vár a fény,
hogy felcsatolja léceim,
hószín mosolygás fut felém
messzi hegyek arcélein,
parányi dombok ringatóznak
lábam alatt, szárnyas hajómat
könnyű botok terelik sík mederbe;
elhagy a fenyves - visszatér a fenyves,
suhan a lelkem, nem ér földhöz, perchez,
hullám a mélység, szikrázó fehérből,
örvénylő kétség engem már nem ér föl;
függő, jeges faladon, ifjúságom,
akad a léc, maradna minden áron,
sorsfordulat sok kanyargása: félek,
kifut az út alólam, és ki véd meg?
Ha lejutok, a béke vár az aljban,
s a szerelem, hogy végre eltakarjam
szemeimet, s hagyjam, hogy ölbe kapjon,
forró hóval mossa le alvó arcom,
s ha karjain, mint völgyben, megpihentem:
lengő derű, jó mámor felvonóján
vigyen magával engem!