Szólítasz most, Uram?
sűrű felhőben arcom ázik,
homály és ugráló démontánc
között homlokom támasztom
tenyerembe.
szemem a tárgyak szegletén
keres támaszt,
s érzem, igen érzem tekinteted
mely nem ereszt a mélybe,
de vezet önmagam örvényei felett.
együtt nézzük mélységeimet,
s valahol békéd pihen bennem
s a tárgyakon.
Megfoghatatlan Mindig Való,
Lélek, Élet, életem!
üres magam árnyakkal tele
melyek fényedtől
szertefoszlanak s mégis
újra belém hullanak,
érintéstelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése