Kiss Judit Ágnes: geometria

Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen

ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,

mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.

Somlyó Zoltán: Két szív között

A szív forrong, lázad – de vár is…
Látod, hogy eljött ez a nyár is…
Hallod-e, hallod-e, kedves?

Fogd le a szíved, zárd le a szádat.
A nyár a fénybe hullott alázat.
Csitt, csitt… Légy engedelmes…

Forró a szél, hozzád nem enged. –
Köztünk a mély jázminlehellet…
Érzed-e, érzed-e, drága?

Az úton százszor elakadnak,
akik egymás felé rohannak,
nézve a hold sugarába…

Két szív suhan… S történjen bármi;
oly szép: nem remélni, de várni…
A száj ég, a szem szöge nedves…

Egy nap, egy perc egyszer majd hírt hoz…
Közeledünk… a csókhoz?… a sírhoz?…
Ki tudja, ki tudja, kedves…

Dsida Jenő

  

" Megállok a fehér csúcs végtelenjén.

Mosolygok. Az ég szomorú, tiszta,

az a különös zene is itt kering.

Az Istennek sincs társa az ormok felett."

Kiss Judit Ágnes: Ballada a szerelmek mulandóságáról

  (Beatriz de Día hagyatékából)

Meguntam a szerelmet. Ostoba
játszadozás testekkel, birtoklással,
a fogadkozással, hogy nem, soha
nem hagylak el, hogy szép lassan belássad,
csak unalom maradt, csak megszokás,
vagy halálig a bűntudat lesz társad,
hogy elhagytad, bár valódi okát
nem a másikban, magadban találtad.

Egy nagy szerelem eltart három évig.
Az örök szerelem talán ötig.
De ha róla van szó, az ember mégis
elhiszi, hogy majd másként működik.
Lejár a szerelem szavatossága:
megízetlenül, megkeseredik,
s csak néznek a hajdani galambpárra,
ahogyan egymás húsát tépdesik.

Ha papír is volt, pláne esküvő,
hamar múlt lesz a nászút: Korfu, Capri,
és nem lehet elég édes cuvée
a mézeshetek mézét visszakapni.
Idegesít, pedig még meg se szólalt.
Te szólalsz meg, és rögtön áll a bál.
A gyűlölködés elnyel minden sóhajt,
és minden testi vágyat felzabál.

A válás meg tényleg óvodás játék:
az a tied lesz, de ez az enyém!
A sorsára a gyerek is úgy vár még,
mint egy bútor, könyv, konyhai edény.
Kit szerettél, halálos ellenséged
lehet, bíróság elé mész, pörölsz,
s ahogy minden rosszat feledtél régen,
most a szép emlék lesz, mit eltörölsz.

Ajánlás

Maradj egyedül. Az a tiszta helyzet.
Nem szenved tőled se társ, se gyerek.
Épp csak osztódni akartak a sejtek,
míg úgy érezted, szereted, szeret.
Az ember mégis hisz: bár torz, mi most van,
jön majd csoda. S e hitében konok.
Közben fut agyában az ősi program,
és tombolnak a győztes hormonok.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyílalt,
mégis a szívbe hasít.
Az égen a kékszínű dal
könnyű búra tanít.

Zizzen. Valami közeleg,
s valami távolodik.
Szíved a hűs delejek
közt remeg, ingadozik.

Állsz suhogó szárnyak alatt,
szíved a tenyereden.
Sóhajtsz. – Hova állj, ha maradsz?
s ha mégy, milyen fény fele menj? 

Takács Zsuzsa: Szerelem

Egy nap felett egy új ég ahogyan összecsap,
ahogy a dér a földet kiveri
ki tudja: szomorú?
ki tudja: gyönyörű?

*

Rádrogyni. Vállamnak túl nehéz az ég.
Lerántani a vágy palánkjai mögé.
Füttyben, koromban, kattogásban
ha minden bőröd végül leszakad
páncélra lelni a hetedik alatt.
Érinthetetlen

ülsz egy vacsoránál,
egy eszpresszó felett a tábla nyikorog,
és jársz és kelsz a jelenemben,
– hol vagyok?

Ki vagy? S ki szádat csöndre inti
ha mondaná? Csak álmaim
rigói szállnak. Farkas vacogásom
küszöbödön ül.

*

El-nem-jövő elindul
Várakozó vet levegő-ágyat
Kő-párna nyög dobálja zokogás
El-nem-jövőnek lépte nincsen
Folyosón himbál föl-le hiánya
Korlátról lenti nyugalomra hajlás
Egy vödröt hagytak a lépcsőfordulóban
Huzatban táj kioltva
Vödörben víz forog Egyre mélyebb

*

Hogy zúg a vér! Elönt és fodrozódik.
Mózes kosara hátán, fát kitép, dörög.

Oszlopnak dőlve vársz, intesz. Jövök.

Igy is de jó! Sebeken, gödrökön
megáll, mint végleg, kezed az arcomon.
Szivem helyén a csönd.
Mint üveget
veri szivem az áttetsző eget.

*

Belépek és meggyujtom a villanyt,
– majd nem világitod be többé arcomat –
kabátomat, kesztyümet ledobom,
– majd megteszem a végső mozdulatokat –
mert a halállal megjelöltél engem;

körém zuhannak közeli, messzi tárgyak,
mintha a padló vetemedne meg,
mintha a felszín:
fülemben a sóhajok, a léptek;

elevenekkel egy helyen lakom már,
s mi hátra még, egy óra lépteim üti,

de ablakomhoz állok és dicsérlek.

Kántor Péter: Tusakodás

1.

Nem tudom, ki vagy,

nem tudom, mi sarkall,

nem tudom, mi a fegyver,

nem tudom, ki győz,

de életre-halálra!

2.

Ó, tudom én, ki vagy,

és tudom, mi sarkall,

és mindig más a fegyver,

és aki győz, mindig mást nyer,

ó, tudom én, ki vagy,

de én ki vagyok, én?

Somlyó György: A cica sziesztája

Esti szellőben füröszti
Hőség-marta tagjait
Fülét-farkát elereszti
Fejétől tappancsaig
Mintha teste nem is testi
Volna csak egy képzemény
Idő testébe faragva
A bizalom röpke szobra
Nyújtózik el szőnyegén
Nem kell neki őrző-védő
Csak egy benső körző véső
Hogy kirajzolja bevésse
A forgó Világegészbe
A táguló semmiségbe
Ami az ő örökrésze
Minusculus létezése
Megfoghatatlan nyomát

Jónás Tamás: Mindennapi exitus

Olyan egyszerű. Ne aggódj. Sikerül.
Sötétkék fátyol hull rád. Az ég.
Roppan a fák gerince, összecsuklanak.
A kialvatlan nap becsukja nagy szemét.
Papír szakad. Az emlékek jegyzetek.
Egy ismeretlen fiú mozdulataitól
szabadulsz a legnehezebben.
Úrvacsorák. Árva csodák. Rengeteg
istent hiányolsz. A tenyeredben
a vonalak lassan átrendeződnek.
Mosolyognál, de nincs kire.
Halott rokonaid emlékeire vigyázol,
azon kapod magad. Kőnek
érzed a szemed. Nem tudod, ki, gyászol
máris egy nő. Felsikít akkor, aki benned
valami idegen sorsot cipelt.
Szoborrá leszel. Kellemes a szemnek.
Az idő tücsökké. Neked is ciripelt.

Idézet

"Azért aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék"

/ 1 Kor. 10,12 /

Csontos Márta: Védtelenül

 A fák már levetkőztek,
a fény is Krisztus szakálla
mögé bújt, a megfagyott
harangokba beköltözött
az ördögűző szél.

Ott ülök én is a valóság
árnyékán, a történelmi
hajnal megint késik.
Jobb ha én is rejtőzöm,
s hallgatom, ahogy a Nagy
Irritátor, győztes alteregóm,
a sorokban helyettem félrebeszél.

Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség.

B. Radó Lili: Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

“Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az “úgy sem” az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát.

Csáky Anna: Profán ima

Köszönjük, Uram, a szeretet Krisztus-arcát
s mindent, mi emberi: áldozat, kereszt,
a lélek angyali, templomi csendjét,
a kenyér varázsát, lázas szellemünk,
a fényfonált levelek hajnali élein,
zúgószél-muzsikát sűrű lomb között,
a lelkünkbe szivárgó őszi bánatot,
s verejték égő cseppjeit homlokunkon,
az alkotó erőt, a gyarló halandó testet,
a lélekutazást, mely örökkévaló,
tejutak milliárd csillagát egünkön,
a kanyargó vizekre induló habzenét,
a gyúló vágy zümmögő darazsát,
a szerelemlángot, mely ellobog,
ha hűs reggelek üvegharangja ébreszt,
s köszönjük, Uram, a lélekben megbúvó,
belénk ültetett fényes darabka Istent.

De lásd, Uram, térdig szutyokban járunk,
dagadt alfelű, rút ördög-angyalok
ropják a bőség pokoli, vad táncát,
a szépséget immár karóba húzták,
a szerelem kivérez párzás alatt,
s a jóság misztikus gyökere, úgy tűnik,
számunkra talán örökre elveszett.
Négy puha talpon sanda szenvedély
oson beteg éjszakák sötét útjain,
s a természet, e fényes istenasszony
alig kap levegőt durva láb alatt.
Autók robognak rétek halott testén,
árnyas puha zöldünk ólmot, olajat
a tenger, a száj füstöket nyeldekel,
tüzek iramlanak haló erdeinken,
s gyilkosok mulatnak háborúkban.
Kevés a Krisztus itt, s hiába áldozat,
a belénk ültetett isteni láng már
ellobog viharok örvénykútjaiban.

Fiadat keresztre adni értünk, Istenem,
a pusztulás rothadó testén dőzsölőkért,
az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?

Szimeonov Todor: Mindenség

Vagyok. Itt vagyok.

Most vagyok. Egy vagyok. Dac

a végtelennel.

Áprily Lajos: Kézszorítás

A súly: hetvenöt év. Őrlődve vásom.
Itt nem segít rutophyllin s niton.
De azt mondják: kemény a kézfogásom,
a szorító kezet megszoritom.

Szeretném, hogyha végig elkisérne
ez az erő s nem morzsolódna szét,
hogy majd a végső pillanathoz érve
még megszorítsam a halál kezét.

Takács Zsuzsa: Egy verssorra

                „Könnycsepp, egy hangya ivott belőle”

Vagy képzeld hangyának magadat.
Az aszfalt melletti fűcsomóban,
a fagyos, szennyezett földből,
nedvességből álló világmindenségben
meghúzod magadat. Eltűnődsz
rövid életeden. November eleje van.
A város alszik szmogpaplana alatt.
Egyedül te vagy van ébren.

Király Tamás: Gyermeki kíváncsiság

Észrevetted már a pillanatban megbújó, ősi csodát?
Az első kieső tejfogban, a pitypang sárga szirmaiban,
A tavaszi szellő balzsamos illatában és az elválás könnyeiben
Rejlő égi misztériumot észrevetted már?

Felfedted már a másodpercben leledző varázslatot?
A felkelő nap sugaraiban, a csend némán kiáltó nyugalmában,
A Holdat sirató farkas vonításában és az éj sötétjében
Meghúzódó álomszép titkot felfedted már?

Megtaláltad már a momentumban várakozó bűbájt
Az anya ölelésének melegében, az apai szigor törvényében,
A születésben, az élet éveknek tűnő perceiben és a koporsó szögeiben,
A keserédes, meseszerű álmot megtaláltad már?
„Majd ha nagy leszel, megtudod!”

Kántor Péter: Hogy vagy?

Hogy vagy? – Van, aki erre mindig azt feleli: Remekül!
Ma, holnap, holnapután, mindörökké.
Nem megy részletekbe. Nem támad, nem menekül,
egyszerűen csak: Remekül!

Jaj, de ma valaki azt kérdezte tőlem: Jól vagy?
Hát lehetek-e jól? Lehetek-e?
Mit látott rajtam? A szememben. Sok ember volt ott.
Talán az ingemen vagy az orromon egy foltot.

Mégis mit válaszolhattam volna neki? Hogy eltelt a nyár.
De ez is csak az utcán jutott eszembe már.
Eltelt valahogy. Semmi különös. – És te? –
kérdeztem vissza, ki tudja, mit remélve.

Én jól vagyok! – felelte, s ment rögtön tovább,
mint akik minden fontosat megbeszéltek.
De hát mi olyan fontos? Mit akarok?
S talán mindenki jól van. Én – megvagyok.

Lackfi János: Örök

A Lázervin meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jólesik.
Mégis télen lépte a leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.

Szabó Magda: A sárga szarvasok

Van, hogy két sárga szarvas
a kútkávára hág,
s mint pengét a sötétben,
megvillantja magát.
Tudhattam volna tüstént,
hogy kiben bízhatok:

csak anyámnak köszöntek
a sárga szarvasok.

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Szimeonov Todor: Pillanat

Örök szerelem...

Örök tél, tavasz, nyár, ősz…

Örök pillanat…

Kiss Judit Ágnes: Szó

Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.
Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,
Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.
Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,
Míg annyi jóval van tele                 
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?
De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.
Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,
Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.
Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.
Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.
Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.
Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.
Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?

Idézet

"Nem kell szégyellned, ha nem értesz valamit Isten dolgaiból! Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Hiszen a véges képtelen befogni a végtelent."

/ Számomra ismeretlen szerző/

Rákos Sándor: Harc a madárral

Még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének,
még magasabb frekvenciájú önátadás
s szeretet, szeretet, szeretet
kifogyhatatlan készletekkel,
hogy az érdemtelenek is torkig lakhassanak belőle.

Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legízesebb,
ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legszínesebb,
ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legformásabb.

Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni.
Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült – egy-két szárnytolla maradt csupán kezedben.
Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd, szárnytollai kékes árnyjátékával,
hogy röpködjön és énekeljen,
mint abban a kertben röpködött és énekelt,
gyermekkorod birsalmavirágillatú kertjében.

A madár elszállott. Éneke nem hallatszik többé.
De visszaröpül még bizonyosan! Egyetlenegyszer még bizonyosan visszaröpül!
Fogd meg akkor, köss lábára zsinórt, s hurkold csuklódra, hogy soha többé el ne hagyhasson!
Negyven felé közelítesz. Ne alkudj!

Rákos Sándor: Tűz

Hirtelen

tört reánk a szerelem.

Csupa láng

már a hajad, a ruhád.

Elbujok,

mégis tűz s parázs vagyok.

Oltani,

Duna kéne oltani.

Elnyomni,

hegyet kéne rátenni.

Ily csodát!

Tűzben áll a félvilág!

Rákos Sándor: Rügyek

Csupaszon didereg a téli faág,
s mint vak kezében a bot,
fény felé tapogat.
De amikor – mint az idén is –
tavaszra zendít valamely korahónap:
pici zöld ablakokat,
csipás, hunyori szemeket,
kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.

A rügyek
beröpülik a fény palotáit
és az árny barlangjait
s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge
helikopteren utazva tudakolják
felhőtől, bőjti széltől,
ember szívétől, zsenge füvekre
éhes madártól:
ez már az új tavasz?

Ágai Ágnes: Mondd, te belenyugodtál?

Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?

Kántor Péter: A barátságról

A barátságról van szó, ami egy szent vagy milyen dolog
mindenesetre nehezen nélkülözhető, tehát drága
azt tudod, hogy nem árucikk, amit a Luxus Áruházban
esetleg hosszas spórolás után megveszel, s hazaviszed
ellenkezőleg, de nem is színházi produkció:
ma brillíroztál, holnap halványabb leszel kicsit
nem, a barátság más, ahhoz méltónak kell lenni
így hát igyekszel, mondjuk azt: képviseled magadat
és közben figyelsz is, hajaj, majd kiesik a szemed
hihetetlen ugyan, de szövődnek bizonyos kapcsolatok
ennek örültök: a kölcsönös rokonszenv mindig felmelegít
kedves emberek vagyunk – gondolod gyanútlanul
pedig innentől kezdve már csak oxigénpalackkal és
a jetikről… de felfele úgyse igen szokás társalogni.

Sebestény-Jáger Orsolya: A kútnál

(Jn 4)

Asszonyi arcának tükre

 széttöredezett cserépdarab.

A kérkedő máz földre hullik

egy roppant ecset alatt.

Szemtől-szemben megállt:

kérdezni, beszélni vágyott,

és hitte: nem törhetik le

a világra érkezett virágot.

Minden találkozásból a legszebb,

mely hívatlanul érkezik,

titka egy távoli túlpart,

a hullámok keresztülszelik.

Egy felhőraj szalad s kibomlik,

hogy mint nehéz selyem

takarjon, vagy inni adjon

túlmutatva földi életen.

Hordom a képet belém ivódva:

inni kért – és mégis Ő adott,

s ha mások felé elindul kezem,

Ő adja a mozdulatot.

Bella István: Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
Csönddel bélelem Boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
Hallgatom szívveréseid
Mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

Bella István: Vagyok

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

Keresztury Dezső: Elmondhatatlan

Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.

Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el felőlem.

Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?

Vékony Andor: Ősz

Hulló falevél

Az ősz a lelkedig ér

Szavakba öntöd

Kántor Péter: Mi kell a boldogsághoz?

Ha úgy vesszük,
nem is kell hozzá sok:
két ember,
egy üveg bor,
egy kis sajt,
só, kenyér,
egy szoba,
ablak és ajtó,
eső odakint,
hosszú szálú eső,
no meg persze cigaretta.
De sok-sok estéből mégis
egyszer-kétszer, ha bejön,
mint nagy költők nagy versei.
A többi előkészület,
utószó,
fejfájás,
nevetőgörcs,
nem lehet, de muszáj,
túl sok, de nem elég.

Kántor Péter: Érezted már?

Amikor éles késbe
lépsz, és ömlik a véred,

szúnyogok tapadnak rád rajokban,
és zeng a véres fű rajongva,

szédülsz, nem látsz a lombtól,
s tüzel a június, tombol –

érezted már, hogy édesül az élet,
mikor a halál belekóstol?

Kántor Péter: Levél

Fürödni indultunk a tóhoz,

mikor a szélvédőre sárga,

nedves levél csapódott.

És rögtön mintha november üzenne,

megeredt az eső.

Ilyenkor a leggyorsabb sas karmából is

kicsúszik a zsákmány.

A víz fölött elszürkült az ég,

és hallani lehetett, ahogy halkan,

panaszkodva surrog a fű.

Csodálatos Erdély - Torockó és Tordai hasadék

Torockó és Tordai hasadék madártávlatból

Szimeonov Todor: Titok

Igen, fent az ég…

Lent a föld, benned létra…

Merre igyekszel?

Tamás Tímea: Vale!

Ki sem mondhatom Uram
hogy várlak és mindig csak
holnap érkezel
ki se mondhatom hogy magány
hogy félelem mert hagytad el-
kopni őket és nem olajoztad
napjaink tengelyét ezért
az árkaiban itt-ott csikorognak
ropognak némely fegyverek
és a kifolyt vér rozsdája
egyre mállasztja bennünk az erőt
egyre régebbiek vagyunk Uram
ezért ki sem mondhatom hogy
vágyakozom még mindig vágyakozom
itt beszorítva testek tankok
bűzökbűnöksorfalaközé
a holnap után ami egyszer
kiszabadít az örök ma
fogai közül ahonnan rozsdás vérünk
mindig visszafelé folydogál

                  ***

és azon a reggelen nem megyek
ki a megállóba

Csodálatos Erdély - Gyilkos tó és Békás szoros

Szimeonov Todor : Titok

Csillogó felszín…

Feszültsége óvón zár

egész világot.

Gyilkos tó és Békás szoros madártávlatból

Szimeonov Todor : Mindenség

Változó világ...
De lesz időm megérteni...
Örökké nézem...

Szimeonov Todor: Csend

Ma szívemre szállt

egy didergő vers. Most is

fáj puha körme...

Cry Guitar, Cry...

Kántor Péter: [Szívemből szőtt fonálon…]

                …pókként saját szívünkből
                magunk köré fonjuk tanyánkat.
                                   W. S.

Szívemből szőtt fonálon
lógok, mint pókfonálon,
himbál egy éber álom.

Nézlek, pókot fonálon,
szívedből szőtt fonálon
himbál egy éber álom.

Kiss Benedek: Isten csavargója

 Ahogy
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.

Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,
 kutathatsz,
járhatsz utánam.

Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
nevessenek.

Ám a Te ítéletedet várom.

A Te csavargód vagyok én,
hatalmas Isten,
e csillag-bozót-világon.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű szelid este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.

S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.

Kántor Péter: Egy szép májusi napon

Egy szép májusi napon Micimackót is utoléri a felelősség.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli, a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából elfut a rózsaszín, és mekegő kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És elmegy, és örökvidám Malacka is megöregszik.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.

Kántor Péter: A hang udvarában

És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.

És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.

                 *

Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!

Fazekas József: Mindig

Mindig szeretlek
mindig mindig
érezlek bajban
mindig mindig
addig akarom
tudni hogy élsz
amíg nem metsz
ketté a félsz
szeretlek óvlak
szóval és tettel
szeretlek nappal
szeretlek éjjel
élettől halálig
földtől az égig
ne kérdezz semmit
ne mondjál semmit
mindig féltelek
mindig szeretlek
veled elbírom

e súlyos életet

Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Rump Tímea: A táncos

Árnyékos sziluett vándorol az égen

Arca takarásban, s gyönyörűbb, mint régen.

Mozdulatlan bája béklyózza a lelket

Kitáncol ma éjjel, minden fájó terhet.

Ellibben a függöny, mély bordó a pompa

Színpadokon nincsen, se erkölcs, se norma.

Tüllös játékszerként pörög-forog állva

Megtelt páholyoknak ürességét várva.

Elringat a dallam minden rezdülése

Kecses marionett táncra perdülése.

Szaggatott sóhajok könnyű mozdulatba

Kilyukadt cipellők árván a sarokba.

Hölgyek urak kedve immár az egekben

Hipnotikus műsor, örökké veretlen.

El is száll az este, tovatűnnek vágyak

Legördül a textil, s letörnek a szárnyak.

Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel

A kéj lecsapó mennykövénél
Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.

Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.

Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.

Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.

Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.

Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.

Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.

Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!

Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!

Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!

Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.

Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.

Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.

Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.

Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.

Zelk Zoltán - Haiku

Illik a hallgatás – 

a mindent elmondtunk 

egymásnak csöndje.

Katzler Hilda: Farsangban

Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat…
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.

Anga Mária: Látomás

Nem változott semmi.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.

De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.

Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.

Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.

Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.

Kányádi Sándor: Egyszer majd szép lesz minden

Egyszer majd szép lesz minden,

a telet s az őszi

félelmet, hidd el,

szerelmünk levetkőzi.

Úgy állunk majd a fényben,

mint a virágzó ágak,

büszkén viseljük szégyen

nélküli koronánkat.

Sötétben sem kell félnünk,

útjaink beragyogja

hajdani szenvedésünk

virrasztó teleholdja.

Takács Zsuzsa: Várakozás

Év vége. Boldog ünnepet neked!
A feltámadás fekete zászlói zúgnak:
ezerkilencszáznyolcvankilenc, december,

Temesvár, Arad, Bukarest. De te
maradj meg távolinak, szinte idegennek,
hadd játsszon lázadó képzeletem

veled! Érintsen a hang.
Inged, e sima kéz, simítsa bőrödet!
Szeretem ezt az elnyújtott időt.

Akárha kandalló tüzénél ülnénk tegnap óta,
egy whiskys pohár falára fonva hosszú
ujjaimat, sápadt angol lord vagy lady.

Villányi László: Szív

Gurult felé a labda, de képtelen volt belerúgni,
s az álom futni se hagyta, erőtlenül állt a pályán,
nap nap után úgy nézi az időjárás-jelentést,
a várható hőfokokat a világ városai mellett,
mintha holnap arra ébresztenék a madarak,
hogy nem hatvan éves, most érettségizett éppen,
s bolyonghat, ahol még sohasem járt:
Santa María, Dublin, Odessza vagy Edó utcáin,
bicikliről köszön rá (kimondva gyerekkori nevét)
az ősz hajú nagylány, s már érzi is a nyári rét illatát,
talpába csíp a méh, „deret harangoznak”, idéződik,
hajdan miként botlott nyelve, ahogyan beszél hozzá,
minden pillanattal egyre teljesebben érzékeli
az ismeretlen szépségét, barna hajában megszereti
a fehér hajszálat, nem kell számon tartania az időt,
elég ha a lakók névtáblájára néz, elmosódott
a szemérmetlen szív, az őt jelölő név mellett mára
csak egy halvány folt maradt, pedig milyen erővel
rajzolta oda piros tollával hol volt, hol nem volt szerelme.

Gősi Vali: Esengő

A tengert és a folyókat is
csak nézni szerettem mindig.
A parton ülve hallgatni a víz dalát,
a hullámok ringatózó sóhaját,
bámulni a határtalan égre,
ahogy a vízre hajol,
és a horizonton szikrázón vajúdik
a születő nap, vagy a parton ülve
búcsúztatni a bíbor palástban haldokló
csodát, remélve a végtelenség
misztériumát…

… bár tudnám, mit érzett „akkor”
bár jönne egy álombéli üzenet legalább,
hogy boldog volt abban az utolsó,
végzetes pillanatban is…

… Mik vagyunk mi számodra, Uram?
– kérdezem gyakran, de nincs felelet.
Alázattal köszönöm mégis létemet,
könyörgök és imádkozom szüntelen;
szeress Nagy Úr, de ne az én testemet,
ne a tűnő anyagot szeresd,
amely semmit sem ér!
Szeresd, akiket szerelemben életre hívtam,
akik közül egyik már hozzád közel,
a tökéletes létben bolyong, úszik feléd
a mindenség áradatában!

Imádkozom hozzád, Uram,
de vajon meghallod-e esengő imáimat?
Imádkozom, és erősítem hitem.
Mi mást tehetnék e félelmetes,
végeérhetetlen rejtelemben,
ha esengő imáimon kívül
már semmi egyébre
nincs
erőm?

Gősi Vali: Hófehér gyászban

(tanulmány a szenvedéshez)

Ti nem érzitek azt a kínt,
amit az ember mégis kibír,
ha zimankós, fehér éjszakákon
szívébe fagyott is a bánat,
és magányos vándora ő
a kihűlt világnak, a létezés számára
hamis játék, káprázata a hajdanvolt
tavasznak, nyárnak, körötte
a valóság megnyúlt árnyékai
kísértetként járnak, halott fatörzsek
dőlnek le sorban, s a lehullt jégmadarak
csontjain kihajt a szenvedés.
Az ő kínja nem csupán annyi,
mint a jeges földben vacogva
megbújó bogarak fuldoklása,
hanem dermesztő gyász,
az anyák néma, örökig tartó,
könnytelen gyásza, amikor átfagy a lélek,
vele a vágy is, és beledermed
a csikorgó, jeges világba.

Pilinszky János: Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,

nekem egyedűl az maradt,

hogy üdvödet szemmel kövessem.

Túrmezei Erzsébet: Az alkalom

Jön... elmegy... többé nem látod soha.
Szobádba száll, mint csillogó madár...
s ha nem csukod be jól az ablakot,
huss, odafönn a kék magosba jár.

Úgy csillan meg, mint napfelköltekor
a réten villogó gyémántszemek...
s ha meg nem látod, percek múlva már
fűszálakon csak fájó könny remeg.

És neked már csak fájó könny marad
befátyolozni vétkes, vak szemed.
Nem adtad akkor... most már nincs kinek.
Nem tetted akkor... most már nem lehet.

Áprily Lajos: Fénylik a hegy

Tegnap még csak mosolygott. Most nevet.

Ha felmennék, fény záporozna rám.

Tenyerembe kitenném szívemet

s a nap felé magasra tartanám.

Nemes Nagy Ágnes: (Ne csukd be még vagy csukd be már...)

Ne csukd be még vagy csukd be már
a hűs zsalut az ablakon,
úgyis befolyt a délután,
befolyt a nap, s az alkalom.
Befolyt a perc, befolyt a rét,
befolytak mind a jegenyék,
a távolból utak, terek,
ázott foltokban emberek,
nyugágyak, pondrók, méhek és
napfénybe fúló zümmögés,
a táj, mi forr, az ősz, mi jön,
múlt heverés meleg kövön,
s mint vízbe tinta, zöldbe kék:
befolyt a tó, befolyt az ég.
És mire lassan este lesz,
magába oldja testedet.

Pilinszky János: Keringő

A zongorát befutja a borostyán,

s a gyerekkori ház falát

szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl

szemközt a leáldozó nappal

mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.

Tamás Tímea: A madárijesztő panaszai

  1

(prelúdium)

elhagynak Uram a gesztusok
kettesben maradok Veled
mit tettél hogy segíts nekem
mit tettél hogy segítselek

akár a gyöngy pereg a könny
avar alatt avar felett
viszi a szél a felleget
s a tüzet az avar felett


         2

(pianissimo)

nincs ki bántson s ki szeressen
egyedül vagyunk már Uram
hajam vörös - a tűzcsóva
elnyeli fényesen boldogan
mindjárt a lelkemnél a láng
fogom-e érezni Uram
vagy úgy múlok el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan?

         3

a lélek: akár a tér üres
ráncos kezű szél simogat
reszketeg csúnya és öreg

nem hagyhattam hogy szeressen
ezerráncú vén arca van
azt mondta hogy a lelkemet
neki adhatnám hasztalan
mondtam hogy nekem
nincs olyan
hogy csupa kóc fa rongy vagyok

fogatlan ínyével nevetett
(s nem látta hogy bábu vagyok)


         4

(andante)

öreg arcokkal álmodom
az éjjel kóc-szívem kigyúlt
föltekintett és az égen
megtalálta a csillagot
a szívem egy csillagot talált
romantikus lett s elhagyott
azt mondta hogy testvére van
s rég nem érzi már a fagyot

engem az öreg szél szétcibált
ráncos arcába temetett
a szívem onnan a csillagról
gonoszul nézett nevetett
azt mondta van egy testvére
együtt laknak a csillagon
sűrű könnycseppel peregtek
szanaszét az őszi havon

fagy volt az öreg szél halódott
s én fáztam mellette nagyon
könnyeimből szavak nőttek
s játszottunk együtt az avaron
de egy se maradt ott velem

kóc-hajam fölött egy varjú
károgott halkan kéjesen


         5

fáztam akkor este

jól jön ez kint
tél van és hideg
kilóra se méred már a
szereteted
így én sem vehetek
amúgy sem jutna szegény vagyok
szavak vannak körülöttem s néha
hideg éjszakákon csillagok

elmégy
s ittmaradok - hol is?
hol nem vár s nem marasztal senki
jó volna tudni lesz-e erőm
a fájdalmat kinőni s megpihenni

tél van lassan összébb húzódzkodom
(takarót csavarok magamra)
nélküled élek majd tudom
(tél van és üres a kamra)
minden szép szavam eltékozoltam
(jégcsapok lógnak az ereszen)
minden álmomat átaludtam
(zúzmara csipkézi kezem)
citromfa illatú szobádban
(eljegesedő éjszakák)
mindenség pókhálós falában
(ma egy százlábú vert tanyát)


         6

Uram itt állok - avoir
szépet és jót de  - pouvoir
nélkül mit sem ér a lét

mellyel naponta nyakon öntenek
nem mossa semmi le csak a szeretet
utópiája ami akár a folyam
(mindennap más) s elviszi arcom boldogan
mit mondok mért mondom
hisz olyan sincs nekem
kóc-szívem sír néha
szeretne fájni érzelmesen
de okos se jó se szép se
Uram hát milyen vagyok
de szeretnek engem minden este
güzük egerek csillagok

valaminek mindig a közepén
szeretet nélkül pihenni
mit mondok mindig csak állni
kifeszített karral ölelni
a füstös levegő változó szagát

a megfeszített nevetségesség
szószátyár szobra lehetnék de
vagyok
valami amit szeretnek néha
a gyerekek és a csillagok

              ***

akár útjukat kereső kígyók
úgy sziszegnek a gondolatok

de én itt a pusztaság hegyén
nem vagyok sem élő sem halott
ezért csak mondani tudom
hogy kóc-fejemben tücsök
tanyázott telelt
s nótájával este teleszórta
a mezőt rétet kerteket

de a tücsök egy téli reggel
elbúcsúzott és megfagyott
s hallottam hogy messze a faluban
becsuknak minden ablakot

               ***

jégtócsa tükrébe fagyva néz szemem
tegnap hagyott el kiesett
hisz játszottak velem mert szeretnek
a csillagok s a gyerekek

csendesen szenvedek hisz nem érzek
hangom sincs nem is szólhatok
tavasszal sátort ácsolnak lábamból
a gyerekek s nézik a csillagok

nézik unottak örökre
hogy rég elrothadt a hajam
s szívem helyén egy tócsában
kacsák fürödnek boldogan

         7

mindig fáj valami - tán lélek
vedd vissza ha adtál nekem
sosem fogom tudni éltem-e
s azt sem hogy mi történt velem

azt álmodom fal vesz körül
és bezárva valahova
boldogító rácsok mögül
biztosan nézhetek oda

hol kinn tudod ott a lápon
viszi a szél a felleget
s felgyújtja a láthatáron
a tüzet az avar felett

ég a villany a szobámban
érzelmes vagyok jól tudom
Uram add hogy egy pohár bor
enyhítsen végre sorsomon

italok mágiák telek
másnak lángolnak itt szeszek

izzasztó téli hajnalon
árad a bor szívpitvaron
át hova is?

nem tudhatom

italok mágiák szeszek
nem érik el kóc-szívemet
mely nyáron ég télen fagyott
s mint a rozsda a lakatot
úgy nyitja lassan a halál
mi évente egyszer megtalál

               ***

a jövőben bizony Te vagy ott
a hegytetőn és álmodod
hogy bár fejed kóc és
seprűnyél lábad veres
szeretnek mégis néha-néha
a csillagok s a gyerekek


         8

(invokáció)

Uram segíts hogy ne kelljen
az elveszett szeretet nyomában járnom
hogy ne kelljen koldulnom s nagyon
igazán szánalmassá válnom

itt állok pőrén kifosztva
ruháim letépték a szelek
két karom puszta szalmacsonkjait
szétrágcsálták az egerek

fejemre ráfagyott a haj
ritkás kóc volt de szép nagyon
lábam szétharapta a fagy
itt hever már az avaron

akárcsak én ki büszkén álltam
pislogó csillagok alatt
kit reggelente körülszaglásztak
sétálni hozott agarak

         ***

csitulnak bennem a fájdalmak
szeretném ha lennél Uram
hisz együtt éltünk egy életet
békésen halkan boldogan

ismétlem magam jól tudom
hold ragyog s az udvaron át
behinti húnyó fényével
az ezerfájdalmú éjszakát

fáj Uram hogy hangtalanul
sír a szám és nevet szemem
s fáj hogy ki fognak nevetni
hangosan sértőn kéjesen

         ***

tél van szeretni kellene
ilyenkor tele a kamra
a faluban szól a zene
légy velem ne hagyj magamra

Uram csak így tudok (s)írni
tudod jól nem is létezem
saját hangommal tudlak dúdolni
hisz hangom sosem volt nekem

keresztre feszített képek tövénél
meggyötört testedre borulok
és árnyékodra térdepelve
halkan még tovább dúdolok


         9

néha még látod
vernyákolok
ilyenkor még
szorul egy hurok
és úgy érzem
nélküled nem vagyok
más csak érzelmes
vacak
gyűrődő arc
fonnyadó hús
kacat
pontosan az és amolyan
amilyenné formált kezed
mikor az őszi eső lemosta
a fáról a leveleket


         10

nehéz szívemet vonszolom
nincs hely ahová letegyem
a kövek szólítják szegényt
tücsök dalol szerelmesen

s átfonja az álmaimat
ezért jó mikor ébredek
s a szél ráperget arcomra
egy bronzvörös falevelet

(az idő évente látogat
mint Krisztus az embereket
köténye mélyén tartogat
nem hagy el tudom, hogy szeret)


(közjáték)

Te tudod hisz csak Te tudhatod
hogy szavam pennám sose volt nekem
kifeszített koldusként álldogáltam
erdőközelben mezőn réteken
Te tudod hogy a könnyáztatta hűség
Pénelopének s nem nekem adatott
s a görög éjre teríti rá csendben
a nagy Zeusz az égboltozatot

tegnap egy költő hevert a lábamnál
borzas volt s filozófus nagyon
pipafüstöt teregetett széjjel
s egy lány hallgatta álmatagon

(mint Mestert a tanítvány
mint Hellász tündöklő bajnokát
a hetérák hófehér hada)

érezni véltem a leplek illatát
Ilion sugáráztatta partjain
s az asszonyok bús átható bánatát
Trójának üszkös véreres romjain


         11

Félek, Uram

A világod hatalmas és okos
megteremtéd mert kellett - a szót
és hozzá a sok-sok tollnokot
így most nézd el nekik
ha kirekesztősdit játszanak
ha egymás közt nem Terád
egymásra büszkék
s elkerülik őket a madarak

míg én itt szózatok súlya alatt
néha remegve Hozzád kiáltok
s eltemetett szavak hantocskái mellett
tüzet csiholok és imádok
kigúnyolt régi szenvedélyeket
lidércfényes távoli mezőket
összegyűrt és régen elhajított
romantikus érzelmes jelzőket

én bármit tehetek Uram
hisz nem a dicsőségre vágyom
úgy vagyok hogy meg se születtem
szóm nem hallható s az álom
messzire kerül éjjelente
tücsköm cirpeli hangosan
(hogy)
úgy halok meg ahogyan születtem
csendesen szépen boldogan

én bármit tehetek Uram
az ősz dere már elborít
három szóból fonok csendesen
úgyis csak Te hallhatod itt
hol sic transit gloria mundi
el nem fog érni soha
s hol Csipkerózsika álmát alussza
az a buta romantika
az a buta romantika


(közjáték)

jó volt itt tavasszal veled
a kis gombszemű egerek
úgy szerették a fészkeket
ürgékkel osztoztak néha
némán kerengett a héja
s eldobott kenyerek karéja
tarkázta itt a gyepet
mit nem fésült s nem etetett
simára nem egyengetett...

(minden ősszel elér a fagy
kioltja lassan szívemet
de Te tavasszal feltámasztasz
s rám adod piros ingemet)

a patkányfészkek családjai
huncutul cincognak jól tudom
mikor a szél végigsimít
reggelente az avaron
mert jön az ősz és behordhatják
a termésből a maguk javát
a falut ilyenkor víg énekszó
s vasárnapi áhitat futja át


         12

(tavaszra úgyis újraéledek
csak áltatás hogy meghalok
hisz hozzám szóltak énekelve
a templomból az angyalok)

a fájdalom mindennél erősebb
remélem hogy hallasz Uram
szánj meg és legyél merészebb
adj nekem is hogy boldogan
virrasszak szűköljek éjjelente
ha felvilágol a telihold
s álom ne jöjjön szememre
ha miriád csillag a holt
fényéből egy sugárnyit
nekem áldoz s az űrön át
meghallhatom ha irányít
tekinteted a kardalát
néma szívű szűz angyaloknak
kik nem tudják mi a fájdalom
s bolyhos kis szürke állatoknak
hajnalban eldalolhatom


         13

tudom ki fognak nevetni
sokan vagyunk így Uram
harangszót hallunk s vidulunk
itt fenn a dombtetőn boldogan

miénk a tavasz az ismeretlen
és az ismerős jó halál
mi eljő értünk minden ősszel
sietve lép és megtalál


         14

(post festa)

hallottam - a világ végtelen
Te rajzoltad rá arcodat
s ezen az arcon én vagyok
a megfeszített gondolat

Istenkáromlás gyalázat
bocsásd meg hívednek Uram
nem élhet s így nem is halódhat
csupán létezik boldogan
hangja egy érző tücsöké
ki a nyárba öli magát
s fellármázza a tisztuló
érzések nyári illatát

kinevetik én jól tudom
hisz nem divat ma hallani
amit a cirpelő kis tücsök
mindig meg akar vallani

hogy nyaranta fenn a dombtetőn
madárijesztők ezrei
dúdolják vele a dallamot
s nemcsak vélni de hallani
lehet amint egy fuvallat
átzengi halkan az éjszakát
és szétteríti a réteken
a madárijesztők dalát

bár hajam kóc és szívem szalma
vagyok és mégsem létezem
és elkerül reggel és éjjelente
az álom és a szerelem