hogy várlak és mindig csak
holnap érkezel
ki se mondhatom hogy magány
hogy félelem mert hagytad el-
kopni őket és nem olajoztad
napjaink tengelyét ezért
az árkaiban itt-ott csikorognak
ropognak némely fegyverek
és a kifolyt vér rozsdája
egyre mállasztja bennünk az erőt
egyre régebbiek vagyunk Uram
ezért ki sem mondhatom hogy
vágyakozom még mindig vágyakozom
itt beszorítva testek tankok
bűzökbűnöksorfalaközé
a holnap után ami egyszer
kiszabadít az örök ma
fogai közül ahonnan rozsdás vérünk
mindig visszafelé folydogál
***
és azon a reggelen nem megyek
ki a megállóba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése