nincsen semmi, amit ismételni szeretnék:
ami szép volt, legyen megmásítatlan emlék,
s szégyenletesen úgy sincs, ami segíthet.
Bármennyi küszködés, kudarc volt is a sorsom,
fikarcnyi változást sem igényel szivem,
érhetett bú, öröm, szenvedés bármilyen,
belőlük létesült végtére is mivoltom.
Ez lenne vajon a predestináció?
Hogy ahogy megesik, úgy lesz minden a legjobb?
A feltevés csupán dacom kihívni jó.
Mert ha igaz is az, hogy megváltozni nem fog
múltamban semmi sem, jövőm én alakítom:
nem emlékmúzeum, tanműhely lesz a sírom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése