Nem is tudom, huszonkét évet tán,
vagy kevesebbet, vagy akár többet,
huszonkét évet tán azt hiszem vártam rád.
Emlékszem még tél volt, vagy alig tavasz,
emlékszem fel volt kötve a hajad.
Álltam egy bejáratnál, szürke hétfő volt,
vagy szürke kedd a madarak délről már
rég visszarepültek. Te bent voltál, én
huszonkét évet tán, huszonkét évemet
számoltam hát meg a mindent, meg a többit,
tudtam, el kéne onnan jönni. El kéne onnan
jönni, a reggeleknek ízeket kéne adni,
az estéknek tüzet kéne rakni, a madaraknak
eleséget kéne dobni.
Aztán mint egy régi vendég, egy elfelejtett
ismerős, aztán mint egy távoli rokon,
megérkeztél, vagy találkoztunk,
vagy szürke hétfő, vagy fehérebb kedd volt,
vagy egyszerűen csak így kellett lennie,
nem is tudom, huszonkét évet tán
– a réginek el kellett onnan mennie –
vártam rád és most megérkeztél,
mint a bibliában, mint a buszra várva
mint mellkast, mint karokat kitárva.
Mint madarak itt a télen, vagy alig tavasszal.
Így hát, vesd le ruhád, ülj le nyugodtan,
beszélj, csak beszélj, hallgatni foglak.
És jöhet bármi, újabb tél, újabb akármi,
újabb vihar, újabb halál, újabb bármi.
De aztán együtt, el kellett onnan jönnünk,
a reggeleknek ízeket kell most adni,
az estéknek tüzet kell most rakni,
és, hogy visszajöjjenek, a madaraknak
eleséget kell most dobni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése