Provanszál lovag búcsúja kedvesétől
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.
Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.
És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése