Pislog az est.
A páváskodó sötét lelkemre ül,
csak te motoszkálsz bennem folyton,
s kíméletlenül.
Süllyedő álmomból ébredtem reggel,
ragyogó szirtfokról zuhantam volna épp’,
de a hörgő mélység fölött
megfogtuk egymás kezét.
Még hagytam. Hadd ringasson
az érzés kénye s kedve szerint…
És reménykedtem, hogy a csoda
újra meglegyint.
Boldogan fedném föl illúziómat,
de meghasadt, félek, cserbenhagy,
most kopott a szó,
hisz’ minden, ami bennem jó,
az Te vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése