Oláh András: utolsó próba

ujjbegyemmel írlak körbe mint a vak 

félbehagytalak… maradsz antitézis 

– s hogy ne aludhass ki holnap se bennem 

hagylak folytatódni magamban mégis

Oláh András: hogy magadba zárj

 a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen
beleolvadtunk az erdő szövetébe
cipőm orrát bámultam félszegen
a bugyrot ahová Isten száműzött
karjaid rejtekében vacogtam – hagyva
hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön
hogy benned lassan átmelegedjek
s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák

Márai Sándor

" Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyengédségre, nem tud meglenni nélküle."

( Az igazi )

Oláh András: a címzett ismeretlen

délutánra vártalak aznap de kint már
az utcalámpák doromboltak álmosan
mikor az ingemen igazgattad
zavartan a gyűrődéseket
idegen voltál – mint még sohasem –
mosolyod sírásba botlott
éreztem a maró sós ízt az arcodon
ajtó csapódott s tudtam
nem hagytál el csak kiveszett az ujjaidból
az a bizsergető szomjas fájdalom
ahogy ügyetlenül elejtettelek
mikor a lépcső alattad örökre elfutott…

Márai Sándor

" Valahogy semmit nem lehet igazán szavakkal elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha az ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg."  

( Judit...és az utóhang )

Németh Erzsébet: Csöndes kérés...

Csak olyan reggelt,
hogy lágy fényujjak
simogassák arcom,
s én kacéran nevetve
egy csókra
ajkam is odatartom.
Olyan delet,
hogy másnak is
szóljon a harang,
s a világ minden
emberének tányérján
legyen néhányka falat.
Olyan imát,
mely bárhol kimondja magát:
megérti Isten ---
Csak olyan barátot,
ki ha megismer:
magamért elfogad,
és segít összerakni
az évek során
szerte hullt álmokat.
Csak olyan utat,
mely kacagva,
de sántán is akár -
elvisz még haza,
hol virágok
tarka szirmából
illatként száll felém
anyám aggódó szava.
Csak olyan estét,
hol ágyamban reménnyel
töltött legyen a párna,
s egy angyal
meleg sóhaja
ringasson el majd éjszakára.

Németh Erzsébet: Őszi sorok gordonkára

Ránk októberedett az idő.
Fakult kontyos felhőket
molesztál a szél.
Behúzott szárnyú emlékeink
arany lombokon
pihennek még,
de szállni készülnek
valami melegebb,
emberibb tájra...
e huzatos szívkamrák helyett
biztonságos fészket
lelni téli éjszakákra.

Vöröss István: Mielőtt Isten megérkezik

Fiam, tudd meg, hogy érted jön az Isten,
mert nem váratja azt, kinek üzent,
hiszen füledben és szelíd szívedben
sokszor susogott Róla már a csend.
Fiam, csak bízzál, nézd szilárd hitedben
érces képét, amely megjelent,
s ha acsarog kint a világ: ne rettenj,
ha csend van, rend van, Ő van idebent.

Fiam, ne félj hát, indul már az Isten,
és tengeren jön, dombon, füveken;
úgy ösztönzi a szíve, hogy siessen,
hisz’ nem vagy Neki céda, idegen.
Addig a világ csak veszekedjen, vesszen;
dicsőül az, ki nem élt ridegen!
S megjön az Úr, hogy a föld szemet meresszen
Ő erős pajzsán: kemény hiteden.

A nap gondolata

Nem akarjuk hallani, hogy életünk folyamán a legtöbb bajt rossz döntéseinkkel mi magunk hoztuk a fejünkre. Nem akarjuk hallani, hogy saját önfejűségünk, önzésünk és megbízhatatlanságunk az okozója sok feszültségnek az életünkben, pedig ez az igazság.

Csoóri Sándor: Isten lépked

             

Cziffra György emlékére    

Isten lépked

a zongora billentyűin,

nem sápogó kacsa.

Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –

s ha tud, hát most pusztítson el

a csúszómászó éjszaka!

Fazekas Lajos: Megérintettél...

Megérintettél, Uram,
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.

Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.

S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –

csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.

Szókratész

„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”

William Butler Yeats Ha öreg leszel

Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;

S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;

A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.

Gergely Ágnes fordítása

Csoóri Sándor: Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Sztrilics Ágnes: az én szívem

fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága     
          szívem

hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –

szívem
kőkemény
értelmem
üres lett     
         Nélküled –

kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz

a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül

tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd   
           senkinek

irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng     
        Igazság –

közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe     
      bezárva

haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –

most már tudom
       kutam mélyén     
       zúgó vizeink     
       örvénylő szélén     
       sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom

Fodor Ákos

Ne építs tornyot:

kár égrekiáltani

– Isten nem süket.

A nap gondolata

Nem az számít, amit elvesztettem, hanem az, ami megmaradt! 

Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.

Biblia

   „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 

(1Kor 10:12)

Mario Ángel Marrodán: Hit

               Becsukom a szemem, és látok.                     

Kinyitom a szemem, és hiszek. 

Mit látok? Azt, amiben nem hiszek. 

Miben hiszek? Abban, amit nem látok.   

Dabi István ford.

Bella István: Ha elmegyek

Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –

Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –

S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?! 

Lefényképeztétek arcomat, 
kutak, elő a negatívokat! 

Forrás, fölszökő celluloid- 
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd, 

s te szólalj, helyettem, hangomon, 
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!

Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.

A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,

a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet. 

Úszom, bálna, a zöld füvek alatt. 
Rozstengerek locsolják hátamat. 

Vasak, fémek, ásványok, kőzetek 
között apám szívéhez közelebb. 

Úszom a föld hasában, mintha a 
földnek lennék porontya, kishala. 

Néha a lassan szikrázó eget 
súrolják uszonyaim, a hegyek. 

Buborékaim, mint zöldlombú fák 
pattannak ki, és elszállnak tovább, 

s mint nagy körök, lomha testem fölött, 
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.

Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?

Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?

S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek? 

Cseng a világ, verődik, zendülök, 
mint pohárral leborított tücsök. – 

Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad 
nagy mindenség, s beverem szájamat. – 

Cseng az anyag és gőgösen figyel, 
tapogat távoli fényeivel, 

körülvesz, néz s én zúgok, szédülök 
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.

Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,

csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,

s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.

Csoóri Sándor: A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,
megint teli van hóval –
Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?
Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.
Itt van egy sál a nyakamban,
mintha öltöznék s mennék hozzád,
pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt
a kihalt hegyen,
sálamon még itt van a kezed nyoma.

Csoóri Sándor: A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Csoóri Sándor: Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,
hadd láthassam újra a Mátra
vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,
a tűzvörös lepketábor helyét
a forráskút közelében. Ott még
sértetlen voltál: áthevült remekmű
a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja
nem rád esett – bele a szakadékba.
Megyek megnézni azt a szakadékot;
a szurokvirágok árnyékát körülötte.
S megyek tovább a medvecsont-szikla
előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még
a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,
gyönyöröd s húsod páráján; megyek
a fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,
mert látni akarom, ami tégedet látott
s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Csoóri Sándor: Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,
mint a folyton éneklő madár- szája
s a hantokat is körbeállja a fú,
de te már nem mosolyogsz többé
semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,
újjongó gólyahírt a malomsánc alól,
ott fénylik rajtuk isten pillantása
s az első világgáinduló gyalogbogáré,
de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,
de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,
erre a fekete lukakat égető szemedre:
száll az iskolai, meddő krétapor bele,
mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.
Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.
Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:
kezemben zöld ág s mögöttem, ó, mögöttem
beláthatatlan terek: rámsötétedő túlvilág.

Szekeres Mária: Halló csöndet

halló csöndet adj nekem a süket csönd helyett:
éledő virágot száraz bogáncsok helyett.

csöndedbe merülök már míg bennem szenderülsz
végtelen Istenem, ki Jézus Arca vagy.
Békédet add nekem mindig a zűrzavar helyett,
melyet ó, nem Te adsz, én hívom elő, a gyöngeség,
prédára leső sötétségemet.

a csönd sokszorozza most itt
Fényességedet:
halló csönded süket csöndjeim helyett.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mielőtt

                                             (Férjemnek) 

Mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem,
már vártalak valahol a végtelen peremén,
a létezés küszöbén vártál rám valahol,
mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Talán csillag voltál, talán csillagközi csend,
talán felhőfoszlány sodródva számkivetetten,
s e sejtelmes sejtnélküliségben egyre kerestél,
 mielőtt megszülettél – mielőtt megszülettem.

Majd testté formáltattunk egymásért a térben,
testté – mert időtlen ideje szerettél,
s mert szerettelek már akkor, lényembe ivódva,
mielőtt megszülettem – mielőtt megszülettél.

Anga Mária: Egybekelnek

Az öregek az estét várják,
amikor észrevétlen marad a csend,
egybekelnek a hangok:
az ének, a nevetés, a sírás,
amikor a mozdulat fájdalma csillapodik,
s belefér egyetlen falrepedésbe,
ott vészelje át az éjszakát.
Feszülő pókháló a mennyezet.
Az évszakok kibélelik a szobát.

Az öregek a sötétet várják.
Lassú mozdulattal bújnak az éjszakába,
felmelegszik lábuk a fájdalomtól,
takarót húznak magukra: esti imát.

Szikszai Béni: Valaki vár

Egyre gyakrabban szorítja
szívemet a kérdés:
Meddig mehetek még?
Mögöttem tízesekkel mérem az időt,
előttem csak évekre futja már.
A másik sarkon tán valaki vár.
Minden eszközzel küzdök a máért,
s szorítva fut a holnap felém.
Az idő késő délutánra jár,
és valahol valaki vár.
Kitárja éltem másik kapuját.
Ahogy az elsőn magam léptem át,
itt is magamra maradok.
De Valaki vár,
s értem átszegzett karjaiba zár.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész,
arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

S ha Rád emelem tekintetem
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz…
Csak így nem süllyedhetek el.

Hervay Gizella: Ősz

Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.

(1962)

Pethes Mária: Kiátkozottan

A templom sem menedék 

Betódul a terror 

letiporva szent igét 

És a felkoncolt biblia lapjain 

térdeplő reményt 

a senkik hada 

hátulról legyilkolja

Apáti Miklós: Megint

Igaz is, saját életem
Miért ne tenném rendbe?
Elválni, nősülni, — új család:
Az ember megpihenne,

Megülve új otthonában
Mesélne jövőt, ha lenne.
Jövőt kutató szemeivel
Bebámulna a végtelenbe,

Nézné saját hiányát hosszan,
Az ürességet, hogy nincsen benne
Épp az, az amiért... Tűzláng,
Leányláng, lángok nyelve —

Akkor fölállna. (Karosszékből?)
Poharat, bőröndöt kézbe venne.
Igen, az ember... És megint
Soha, valahová. Menne. Menne.

Petőcz András: Vissza a tengerhez

A tengerhez kell majd visszatérni,
hogy megint lélegzet legyen.
Legyen lélegzet – suttogom magamban,
és nézem a tengert – a hullámokat.

A tengerhez kell majd visszatérni.
Tiszta szó legyen – nyugalom.
És elmúljon végre a remegés,
a lepusztult szomorú félelem.

Megállok majd a tenger fölött,
a szikláról messzire – távolra látok,
látom megkushadni, ott lent, a világot:
a tengerhez kell majd visszatérni.

Apám arcát látom – nyitott szemek.
Aztán helyére kerül a koporsófedél.
De az az arc – harag és gyűlölet:
belülről mardos, mindig belőlem él.

Leonard Cohen: Boogie Street

Boogie Street

*

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell.
 Felhangoltam a vén gitárt;
Tele a fridzsider.
Egy dugó vár a semmiben.
Foglalt helyem van ott.
Vagyok, aki vagyok, s mindent
A boogie út adott.

Emlékeim közt őrzöm még
Szerelmem, testedet;
S a folyót és a vízesést,
Hol fürödtem veled.
Zavarban ott szépségedtől,
Megmostam lábaid.
Tanításod adott erőt,
Mert várt a boogie street.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Barátaim, ne féljetek!
Oly súlytalan a lét.
Vágyban fogant a testetek,
És vágyban ér a vég.
Habár a hús, s a vér titka
Bárhol olvasható,
Senki sincs, aki megmondja,
A boogie mire jó.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell…

Domonkos Péter fordítása

Petőcz András: A fejedelmi parkban

 





               Turai Tamásnak 

A fák között, a fák között
meglapul a sűrű köd.
S a Kastély, a fák mögött,
fehér kabátba öltözött - - -

A hó: az lustán elterül,
az egész táj elcsöndesül,
s a Kastély: észrevétlenül
eltűnik a fák mögül - - -

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet,
míg nyílik a szám,
dicsérem a Földet,
a Földet és annak ostoba és bölcs
lakóit,
ostobák és bölcsek között is
jó itt.

Szép a virradat és szép az alkony,
jó, ha szélben pirul az arcom,
akár a gyümölcsök,
célt sem tudva,
s ha lehetne, megszületnék
újra.

Pedig a gazság
s az igazság
libikókája igencsak billeg,
ma jót eszünk és bízunk,
holnap gyász eszi szívünket,

szúrnak a percek tűlevelei,
de hálát adok minden napért,
s ha jön az az óra,
sajnálkozni fogok bizony,
hogy létem burkába
csak ennyi fért.

Fodor Ákos: Útravaló

Akkor jársz jól, ha

mind közelebb lépsz ahhoz,

amitől félnél.

Szabó Lőrinc: Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak
úgy kint azok a gyerekek!
Negyedórája figyelem már
szobámból a beszédüket,

és elképeszt, hogy bár a legtöbb
harmadik elemibe jár,
mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.

Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vizilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat

alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!
hogy bőgnek! milyen boldogan!
– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –
fiad a viziló, fiam!

fiad a…! – s akit letorkolnak,
az is együtt robban velük.
Ez a vicc? – Elhúzom a számat:
bolond srófra jár az eszük!

Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és
közben vadúl viháncol a
terraszon a nyári gyerekhad,
Lóci meg a táborkara,

tovább viháncol önfeledten
a sok hancúzó kisdiák,
a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát

és a világot: talál hozzá
anyagot mindig s mindenütt,
hisz mintha hájjal kenegetnék,
úgy kacag minden zsigerük.

Boldog ifjúság, de szamár vagy!…
S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,

pedig jó lehet, iszonyú jó…
S egyszerre elhagy a fölény:
övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,

a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,

s így tovább… S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:
– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,

s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a viziló – –

S erre már kimegyek közéjük,
a ricsaj hökken és megáll:
mi dolgod e vidám csacsik közt
neked, szomorú, vén szamár?!

Szabó Lőrinc: Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,

hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.

Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át

és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,

ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:

uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.

Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima

papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,

uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,

egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.

Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,

szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,

és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):

felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):

közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja mennyi tény
s mennyi mese van):

a fénybe, káprázatba néztem…
jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,

nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,

én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:

őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem

s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,

valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:

s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –

– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

Csoóri Sándor: Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,
hidak,
hólepte cementgerendák,
égve felejtett villanyok csigolyasora!
Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,
kék vagy és összefagyott,
takarodj haza!
Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,
kémények maffiája köpi rád a kormot,
jó reggelt, világ!
Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti
a kerítésen át.
Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,
a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok
elúszó foszlányai,
vasgyárak tüzes hasmenése,
atom-nyavalyák!
Sem az ólombetűs újságok habogása.
Halottaidat s örök háborúidat lenézem
s hozzád igazodó gyöngeségemet is!
Repülőid: megsokszorozható koporsók,
minden éjjel fölszállnak ellenem
s dobhártyáimat bevérzik.
De most nem érdekel a vérem, a sebem!
Az a perc,
melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,
fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,
leheletemben derengő fák,
jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

Csoóri Sándor: Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;
hazám, mert veled alszom el benne.
Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.
Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák
s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –
szeretlek, mert eljöttél ide
csomagokkal, sírni és fázni,
enni velem húst, kenyeret, kalácsot
s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –
szeretlek, mert itt múlt el az év,
mint a szerelmek egy szobasarokban,
mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek
s láncos botok valahol messze,
közeledve, majd távolodva.

Sebestény-Jáger Orsolya: A zarándok

Sárgára koptatott köveken
vén toronyba húzó lépcsőfokokon,
résnyire nyíló fények özönén
indulok Feléd egy láthatatlan nyomon.

A mozdulatlan időt egymásba fontam,
mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön,
lassan haladtam, szinte vontatottan,
s fellégeztetett a résnyi fényözön.

Az utolsó lépcsőn vakított a fény,
életem ott térdelt a lábaim alatt:
Felhők, folyók, galambok álmai,
s parányi házak cserepén a Nap.

s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce:
míg meggörnyedt háttal felfele haladtam
 - tapogatózva, hogy magasba törjek -
Te velem voltál végig, minden pillanatban.

Amy Winehouse: Back to Black

Back to Black

Mezey Katalin: A gyászeset

A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.                     
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.

               
ÚJ ESTE EZ, MINDENBEN ÚJ         

Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

Chris Rea: Tell Me There's a Heaven

Tell Me There's a Heaven

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Trausch Liza: Hiszed-é ezt?

 "És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal" ( János 11,27 )

Ez a második mondat, amit az Úr most mond. Az élet nem erőlködés, hogy próbálok, igyekszem más lenni. A szemem magától lát, a fülem magától hall, nem kerül erőlködésbe. A keresztyén élet spontán. Nem kell erőlködnöm, hogy szeressek. Ahogy a napnak sütnie kell, mert nap, úgy kell Isten gyermekeinek szeretni, még ha nem szeretetreméltó is valaki. Ehhez nem kell parancs, mint ahogyan egy anyának sem kell parancs ahhoz, hogy szoptassa gyermekét. Az új élet teljes valóság, egyszerûen van - mert adatott. Szeretném, ha számodra a halottak napja átváltozna élők napjává. Merjed egészen átadni magad Jézusnak, hogy szabadon élhessen benned. Tudod, hogy mi az engedelmesség? Nem akadályozni ezt az életet. Hányszor nem adtam oda a lábam, amikor Jézus küldött volna valakihez! Amikor szólni akart, nem adtam oda a szájam. Szeretni akart, és nem adtam oda a szívem. Aki Jézust engedi cselekedni, az mérhetetlen boldog ember. Halottak napján előtted áll, aki azt mondja: "Én vagyok az élet." Az Úr ezen a napon egy erőlködés nélküli, természetes életet szeretne adni, amelyik mindent Tőle vár. Jó volna, ha úgy tudnál felelni, mint Márta: "Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki a világra eljövendő." Egyszer látni fogjuk egymást ott, az utolsó napon, a feltámadáskor. Milyen jó volna, ha együtt tudnánk örülni annak a csodának, amit Jézus tett az életünkben. És annak a legnagyobb csodának, hogy ott lehetünk Nála, Vele, mindörökre.

Forrás: Trausch Liza Napi áhítat

Zágorec-Csuka Judit: Nézz a Napba!

Nézz a Napba,
hogy lássad a gyökerek
alatt megbúvó fényt,
hiszen látnod kell a belső
meleget, szívem lüktetését,
a nap erejét, a harmónia
ritka perceit, Budapest
ébredését!