Uram, a tajtékok óriások
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat
a hullámok az égig érnek.
Uram, a csónak ködbe vész,
arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.
S ha Rád emelem tekintetem
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz…
Csak így nem süllyedhetek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése