Ti talpfa-árnyak, fények, zúgó sínek,
elsuhanásom meddig őrzitek –
Gondoltok-e rám, ha nem vagyok,
útszéli fák, porlombú csillagok –
S ha megyek, utánam néztek-e még,
kihúzott távcsöveim, jegenyék?!
Lefényképeztétek arcomat,
kutak, elő a negatívokat!
Forrás, fölszökő celluloid-
szalag, víz filmje, arcomat vetítsd,
s te szólalj, helyettem, hangomon,
forgó, síkos szél, te ősmagnetofon!
Ha elmegyek, ha sehová leszek,
a láthatatlan tenger, az leszek.
A földalatti tenger, az vagyok.
Periszkópjaim kutak, kavicsok,
a te szemed, és fák, és levelek.
Radarernyőm a virágképzelet.
Úszom, bálna, a zöld füvek alatt.
Rozstengerek locsolják hátamat.
Vasak, fémek, ásványok, kőzetek
között apám szívéhez közelebb.
Úszom a föld hasában, mintha a
földnek lennék porontya, kishala.
Néha a lassan szikrázó eget
súrolják uszonyaim, a hegyek.
Buborékaim, mint zöldlombú fák
pattannak ki, és elszállnak tovább,
s mint nagy körök, lomha testem fölött,
gyűrűznek, múlnak, elhullnak a mezők.
Úszom a földben, de addig, idefent,
mi ez a búvárruha szívemen?
Mi ez az áttetsző búvárharang?
Az ég? Anyaméh? Egyéletű kaland?
S milyen súly zúzza be mellemet,
a levegő? Kövek vagy képzetek?
Cseng a világ, verődik, zendülök,
mint pohárral leborított tücsök. –
Cseng a nagy ég, az együgyű, szabad
nagy mindenség, s beverem szájamat. –
Cseng az anyag és gőgösen figyel,
tapogat távoli fényeivel,
körülvesz, néz s én zúgok, szédülök
szabadság, látszat, lét és törvény mögött.
Nem halok én meg, csak elhalkulok,
csak ha a szemed végképp rám csukod,
csak ha rám csukják pilláik a fák,
kutak, kavicsok, ha nem néz a világ,
s elporlad, mint én, pőre göröngy
a semmi markában, az anyaföld.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése