Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése