Ördög tudja, min hahotáznak
úgy kint azok a gyerekek!
Negyedórája figyelem már
szobámból a beszédüket,
és elképeszt, hogy bár a legtöbb
harmadik elemibe jár,
mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.
Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vizilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat
alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!
hogy bőgnek! milyen boldogan!
– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –
fiad a viziló, fiam!
fiad a…! – s akit letorkolnak,
az is együtt robban velük.
Ez a vicc? – Elhúzom a számat:
bolond srófra jár az eszük!
Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és
közben vadúl viháncol a
terraszon a nyári gyerekhad,
Lóci meg a táborkara,
tovább viháncol önfeledten
a sok hancúzó kisdiák,
a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát
és a világot: talál hozzá
anyagot mindig s mindenütt,
hisz mintha hájjal kenegetnék,
úgy kacag minden zsigerük.
Boldog ifjúság, de szamár vagy!…
S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,
pedig jó lehet, iszonyú jó…
S egyszerre elhagy a fölény:
övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,
a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,
s így tovább… S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:
– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,
s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a viziló – –
S erre már kimegyek közéjük,
a ricsaj hökken és megáll:
mi dolgod e vidám csacsik közt
neked, szomorú, vén szamár?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése