László Noémi: Őszi szonettkoszorú

12.

Fekszünk nyugodtan, tisztességben, bátran. 

Gyökeret eresztünk a többes számban. 

Fekszünk egymástól pár arasznyira, 

és nem akad egy szikrányi hiba.  

Fekszünk vékony, fehér lepel alatt. 

A képzeletnek semmi sem maradt. 

Talán fogalmunk sincs arról: mi lett. 

Alvó kenyere nem a képzelet.  

Süllyed a test, megnyugszik, elpihen, 

szoborrá válik hűs lepleiben, 

villámát ködre, felhőre cserélte.  

Fekszünk a mélyben, számolatlanul. 

Mire az összes alvó elcsitul, 

mint tigris bőre, villogunk az égre.  

13.  

Mint tigris bőre, villogunk az égre, 

és lesz időnk, terünk saját, 

sóstavak, esőerdők, sziklahát 

vagy világháborúk füstös vidéke;  

nyelvünk lesz, amit senki más nem ért, 

ami a kusza véget kitakarja, 

belekotyoghatunk a harci zajba, 

és nem követelünk szemet szemért,  

bár ez a szem, a te szemed nekem 

a földet hirdető galamb az árban, 

akármi lesz is, el nem engedem,  

inkább bolyongok, látszólag hazátlan, 

mert itt megáll száguldó értelem: 

szeretsz, szeretlek. Hibáztál, hibáztam.  

14.  

Szeretsz, szeretlek, hibáztál, hibáztam. 

Az összes többit rögtön összetörtem. 

Ha kivilágosodik, a tükörben 

más ásít, nyújtózkodik nálad, nálam,  

és fájdalomnak ez most épp elég. 

Lehet, hogy nem kellene ennyit írni, 

mutatni, magyarázni és kibírni. 

Mire jó e koszorúféleség?  

E sok egymásba font szó mire jó? 

Nem hajlik karikába a való, 

hogy valami nekünk valót kivessen.  

Inkább a világ hajlik karikába, 

és rendezi magát, folyton, hiába. 

Villog az ég, mint tigris bőre, nyersen.