mögöttem árnyékokból nő a csend.
Talán a saját árnyam sosem ér el,
halkan kijátszhatom a végtelent,
s fölszabadíthatok egy tiszta percet,
a parttalanságból velem kitör,
hogy ne legyen rabszolgája a rendnek,
ami múltat örökít s örököl.
Egyetlen perc, időből kiszakítva,
amelyben a szabadság úgy ragyog,
mint a létezés elfelejtett titka,
amit nem torzít halálfélelem,
mert a távlatok kapuit kinyitja,
mikor a szél szembefordul velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése