Azt hittem, régen elfeledtelek.
A lelkiismeret, de az se hosszan
vetette föl néha az arcodat,
különben jártam, tanultam, napoztam.
Úgy laktál bennem, mint a szenvedés,
mely elrejtőzik könnyű létem alján,
mint boroshordóban a maradék;
de tőle minden dohszagot lehel rám.
Így párázik föl bennem illatod.
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen;
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed,
s olcsó pompás agyadról zengedeznem.
Te nem szeretted szép szók mérgeit,
s nem kerested hegyek közt a lankát,
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő,
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság.
Ne idézd bennem ezt most konokul;
a meddő játék, mint valami tábla
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int,
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába.
De hogy vigyázzam én most már veled?
Hajad, húsod, lakásod eltünőben,
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz
a nőttető, borzongató időben.
2
Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor
láttam a hozzád tartozó fiút.
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt,
ahogy szokás már, ha egy év lefut.
Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted.
De azután a harag ellepett:
szeretőd újat választott helyetted,
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?
3
Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen;
a távol neki nagy előnyt adott.
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom,
megfojtanám – ha nem lenne halott.
1943. július 7.
