2024. február 22., csütörtök

Kosztolányi Dezső: Szerelem




Emlékszel-e még erre? 
Lángoló fejjel, lángoló karral, lángoló lábbal 
rohantál az éjszakába, kigyújtva az eget, 
gyalog és kocsikon, a találka helyére, 
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna. 
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is, 
mint eleven fáklya. Ott valami érzett 
belőle, igéret, az a jó jövendő, 
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség, 
minden, mi körülvett, az idegen világ is, 
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

Gergely Ágnes: A 71. zsoltár

Ha járványok és háborúk elülnek, 
Istenem, add, hogy meg ne szégyenüljek. 
Légy sziklaváram, hol megbújhatok, 
hadd elfelednem: csak bújni tudok. 
Segíteni se magamon, se máson, 
a tett elől bezár a hallgatásom, 
s az együttérzés önmaga a kín, 
nincs feloldozás, fogynak könnyeim. 

Tiéd a mentés meg a csuda dolgok, 
nem jár eszemben, lettem volna boldog. 
Emlékeim romteste bekerít, 
konok fogódzó az egykori hit. 
Ősz haj és vénség, úttalan gazok, 
de karomról ne vedd el a karod, 
és őrizd őket, őrizd egyre jobban, 
akik elestek itt a pogromokban. 

2022. június

Petőfi Sándor: A farkasok dala




Süvölt a zivatar 
A felhős ég alatt, 
A tél iker fia, 
Eső és hó szakad.  

Kietlen pusztaság 
Ez, amelyben lakunk; 
Nincs egy bokor se’, 
hol Meghúzhatnók magunk.  

Itt kívül a hideg, 
Az éhség ott belül, 
E kettős üldözőnk 
Kinoz kegyetlenül;  

S amott a harmadik: 
A töltött fegyverek. 
A fehér hóra le 
Piros vérünk csepeg.  

Fázunk és éhezünk 
S átlőve oldalunk, 
Részünk minden nyomor… 
De szabadok vagyunk!  

Pest, 1847. január

2024. február 20., kedd

Sohonyai Attila: Együtt





*
Hol festelek, hol karcollak, 
van hogy csendéletnek látlak, 
van hogy absztraktnak. Van 
hogy sáros a ruhád és én otthagylak, 
de van bizony úgy, hogy csak azért 
fetrengek a földön, mert a föld is te 
vagy.  

Van hogy szét kell szedjelek, van hogy 
készen kaplak, van amikor összerakni is 
nehéz téged, de néha csak úgy kibogozlak. 
S van bizony néha hogy az én fonalam sem 
érthető neked, olyankor általában úgy hagyjuk 
s nevetünk rajta egyet.  

Van hogy hú de megutállak, és van 
hogy újra beléd esek, van hogy 
semmi se fáj tőled, és van amikor már 
egy ujjad is porig éget. S van hogy 
semmi az egész, van hogy örülök a 
félnek, van hogy semmi se szép; 
de nincs olyan, hogy nem szeretlek.    

Sebestény-Jáger Orsolya: Az emmausi tanítványok

                            

(Lk 24,15-35)  

A megtett út felén reánk hullt a fény. 
Földre szegezett álmokon át 
köddé lett köröttünk a kóborló világ.  

Az út már mindegyre fényesebb, 
míg bennünk végül begyógyul a seb. 
Szemünkön mégis szánalmas lepel 
takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.  

Majd kunyhónkba térsz, 
hogy asztalunkhoz ülj. 
Bocsásd meg 
koldus csöndjeink. 
S míg megtöröd kenyerünk 
súgjuk: maradj...  

vagy jöjj el megint.

Csontos Márta: Hibajegyzék kipipálva

Romlanak az arányok a vegykonyhában, 
lassan nem leszek hasonló önmagamhoz, 
a nagy Átváltoztató néha már integet, 
s te is, hiába nem tartasz órát a házban, 
olykor be-benéz hozzád a Nagy Óraleolvasó, 
nem tűri a diktált adatokat. 

Cicanadrágba csomagolt zsákbamacska 
vagyok, ott kering bennem a rosszkedv, 
ott az újrapróbálkozás kísérlete 
a garanciaidő meghosszabbítására. 

Valaha nyakláncot hordtam, – minden nap 
mást – s gyöngyöket, ma tablettákkal 
játszok kirakósdit, ez a mindennapi élvezet. 
Selyemsállal próbálkozom eltakarni 
nyakamon az árulkodó jeleket. 

Néha még ezt sem teszem, hagyom 
fedetlenül önformámat, engedem a Smink 
Mesternek, hogy játszadozzon velem. 

Hihetnéd, hogy balek vagyok, az idő 
rései között fogoly, - - - - - - - - - - 
mégis, nem sírom el magam, nem 
szédülök test és lélek libikókájában, tekerem 
Ariadné fonalát, s kötéltáncolok a porondon.

2024. február 19., hétfő

Arany János: Poétai recept












Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám, 
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám, 
Délibáb, menny, pokol… ha mind egybevészed: 
Recipe – és megvan a magyar költészet. 

 Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül, 
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül, 
A remény húrjából ezüst szakállakat, 
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.  

A kétségbeesést álomhabnak véljed, 
Takarja be a nap a sötétlő éjet, 
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja, 
Melyből egy meteor a tengert kioltja.  

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván 
Pislants a leányra egy laposat, csalfán; 
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal, 
S kenje meg Apolló fürteidet…  

1852.

Vajsenbek Péter: Az utolsó csönd

Abban a váratlan, félórányi sötétben,   
amikor az önjelölt próféták elhallgatnak, 
és a meddő viták   
mint eltaposott fűcsomók, 
alárendelik magukat egy nagyobb akaratnak, 
hallani lehet a pénzmozgás 
súlyos és hullámzó moraját, 
az érdekek húsbavágó suttogását. 
Aki mégis szóra nyitja száját, 
úgy érzi, tüdeje égő erdő, 
torkában sáskák, és a víz, 
ami szomját olthatná, minden 
érvével együtt elpárolgott. 
Akik kezükben próbálják menteni, 
amit eddig felhalmoztak, 
úgy hullajtják majd el, mint 
fa a túlérett termést. 

Viszont mégis 
megmarad a föld a lábuk alatt, 
a csillagok a fejük felett, 
a szégyen a szívükben,   
és hiába minden   
feszültség és félelem, 
még meghalni sem 
tudnak egy nagyobb akarat szerint.

Aranyosi Ervin: A szeretet nem öregszik




(egy öreg kutya vallomása) 

Lehet, hogy nem hallom, 
ha hívogatsz engem, 
lehet, hogy már fáraszt 
az utcára mennem. 
Lehet, hogy a labdám 
már nem hozom vissza, 
de a szereteted 
érző szívem issza! 

Lehet, hogy már nehéz 
farkamat csóválni, 
lehet, hogy túl sokat, 
nem lehet elvárni, 
de éppúgy szeretlek, 
éppoly áhítattal, 
simogató kezed 
ma is megvigasztal. 

Szemem alig lát már, 
szívem mégis ismer, 
s tele van irántad 
mély érzéseimmel. 
Bár az élet súlyát 
nehezen cipelem, 
de a szeretetem 
nem vénült meg velem!

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – A Seol kötelei

                                                        " A Seol kötelei vettek körül;   
                                                          a halál tőrei fogtak meg engem.”   
                                                         (Zsoltárok könyve, 18:6) 

A Seol kötelei rám tekeredtek, mozdulni nem tudok, 
fogva tart mindaz, ami itt van körülöttem, fogva tart egyre, 
szorongat a mozdulatlanság, szinte megfojt, levegő nincsen, 
kétségbeesetten kapkodok levegő után, levegő után kapkodok, 
nem tudom, van‐e még remény bármire is, lesz‐e szabadulás, 
nem tudom, valaha másképpen lehet‐e mindez. 

Rám tekeredtek a Seol kötelei, megfogyott bizodalmam, 
hiszek még abban, akiben hiszek, akiben még hinni: szabadulás, 
és nincsen is már más kapaszkodóm, csupán csak ennyi, 
nincsen már más kiút előttem, eltűntek mind az utak, 
várakozom tehát, hogy megsegít, aki talán megsegít egyszer, 
valamire várok, mi mást is tehetnék, rajtam a Seol büntetése. 

A Seol rám tekeredett kötelei fojtogatnak, nincsen jövő, 
valamiféle büntetés mindez, csak nem tudom, miért, 
szólnék annak, akinek szólni szeretnék, hogy segítsen, ha lehet, 
de nem szólhatok, mert túl nagy a sötétség, a fekete csönd, 
betemet valami, valamiféle idegen anyag, elhagytál engem,   
mondom, és egyre csak várom, hogy történjék valami végre. 
 

2024. február 18., vasárnap

Nemes Nagy Ágnes: [ Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek?]




Mért nem szeretlek jobban, mint szeretlek? 
Vagy mért nem vagyok – izzón boldogabb? 
Helyettem is szeress, ne csak helyetted, 
borulj reám és olvassz, mint a nap.

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután. 
Benne van teljes életünk. 
Ülünk egymással szemben, 
beszélgetünk.  

Egyszerű és jó vagyok, 
mint világ fölött lebegő 
madár. Te átlátszó vagy, 
tiszta, mint a levegő,  

mint üvegkorsónk friss vize, 
melyen átcsillan a nap. 
Én szomjas vagyok 
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Pálfi Zsuzsanna: Nézz fel az égre!




" Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá."
(Zsolt. 8: 4-5)     

Egy család anyagilag válságos helyzetbe került, otthon mindenki 
gombóccal a torkában mászkált. Az apát „ fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben is nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni. 
Az anya hirtelen összecsapta a kezét: 
– Talpra mindenki és gyertek velem! 
Zavartan követték őt a családtagok a ház előtti apró kertbe. 
– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte az anya a családot. Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagokkal volt teleszórva. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a hogy a szikrázó ragyogás magával ragadja őket a végtelenbe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket, és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt, és azon az estén az égbolt számukra Isten a reményről szóló óriásplakátjává vált. Az anya száját csak egy mondat hagyta el: – Ne felejtsétek el, a csillagok éjjel látszanak igazán!  

Ábrahámnak is csak fel kellett nézni az égre, és a csillagok Isten ígéretét erősítették meg számára, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. A napkeleti bölcseknek is csillag beszélt a Megváltó születéséről és az vezette el őket a beteljesülés helyére. Az emberiség története során gyakran kémlelte a csillagokat, az égitesteket. Segítségükkel számolta az időt, és próbálta kutatni saját jövendőjét. A csillagok Isten népe számára az Úr ígéreteinek bizonyosságát jelezték, ezáltal megerősítették az ég csodáiba belefeledkezők hitét. A végtelenhez mérve mi is, mint a régiek megtapasztaljuk végességünket, de megérzünk ugyanakkor valamit Isten végtelen rendjéből és gyönyörűségből. Csodadolog beletartozni ebbe a nagy egészbe, átélni, hogy kicsi és nagy egyaránt ugyanannak a végtelen Úrnak a teremtménye, és mindegyik Isten gondviselő szeretetéből létezik, hogy betöltse feladatát. A porszemnyi ember mégis kiemelkedik a nagy egészből, mert bűnei ellenére az Úr különös szeretetével veszi körül és a legszebb hivatást kapta, hogy Isten képviselője (a teremtésből fakadóan Isten képét viseljük magunkon) legyen ebben a világban. Ha olykor el is bukunk, el is tévedünk vagy sötétség vesz körül bennünket, a csillagok templomaink tornyain, és a csillagok az égen megerősítik a reményt, hogy Megváltónk szeretetével és irgalmával nem hagy el bennünket. Este menj ki Te is, és feledkezz bele pár percre a csillagos ég látványába, hogy Istenünk megújíthassa a te reménységedet is. 

Forrás: Mai Ige és gondolat

2024. február 15., csütörtök

Kiss Ottó: Utolsó napok












Veled játszottam az erkélyen, apa, 
nyár volt, sütött a nap ebéd után, 
anya kijött, és azt mondta: költözünk 
– kastélyt ígért, és hogy majd lesz kutyám. 

Mi nem megyünk, mondtuk, miért is mennénk, 
s hogy ezzel csak a szívünkön facsar. 
Azt felelte, neki joga van hozzá, 
hogy elvigyen engem is, ha akar. 

Az utolsó napon még lovagoltam 
apával a vár előtt, strand után, 
aztán anya elvitt, igaz, nem kastélyba, 
de egy hónapig tényleg volt kutyám. 

Addig azt nekem nem mondta meg senki, 
hogy apát már nem mindig láthatom, 
csak kéthetente pénteken, s hogy vissza 
kell hoznia minden vasárnapon. 

Az új óvodában sírva ébredek, 
mert a másik apukám jön értem 
– hiába szóltam a vizsgálaton is, 
hogy a régi apukámat kérem. 

Boda Magdolna: múltidézés Rozival

a matiné után sorban álltunk 
az ötvenfilléres fagyiért 

az volt ám 
az igazi földi paradicsom! 

vaníliaízűen fogadtuk 
ha felnövünk 
ő lesz Brigitte Bardot 
én meg Claudia Cardinale 
és majd flitteres ruhában 
mosolyogva 
sétálunk a vörös szőnyegen 
integetve a világbékének 

a napok mindig 
mint szappanbuborékok 
reménykeltően színesek 
de aztán elpattannak 
sok gyermekláncfű-koszorút 
fontunk majd dobtunk el 
fonnyadtan azóta 

felnőttünk 
jó ég! 
most látom 
hogy felment a fagyi ára! 

Markó Béla: Csak ami érthetetlen

A hálószobánk az emeleten van. 
Manzárd tulajdonképpen. Valamivel 
közelebb az éghez. És távolabb 
a fűtől, a földtől, a kövektől. 
Forró a nyár, a cseréptetőbe 
illesztett ferde ablakokat 
nyitva tartjuk egész éjszaka. 
Lefekszem, szinte a közvetlen 
közelünkben folyamatosan cirpel 
egy tücsök. Hogy került ez ide? 
Honnan zenél? Honnan beszél? 
Lehet, hogy az ereszcsatornában egy 
fűcsomóból. De akkor is különös. 
Vagy a tetőről? Mert nem lentről 
hallatszik. Bár éppen olyan tisztán 
sziporkázik, mint kint a kertben. 
Olyan boldogan, akkora lélekkel, 
annyi áhítattal, mint odalent. 
Mintha ünnep volna mindig. 
Ám ez most talán sírás. Esetleg 
morzejelek, hogy segítsünk. 
Nem lehet a megdöntött ablakon 
kinézni, csak a felhők közt 
cirpelő csillagokra. Mennyit 
hallgattam a tücsköket. Elhittem, 
hogy értem őket. Hogy csupa öröm, 
aki öntudatlan. De nem. Aztán 
a következő éjjel már csend van 
körülöttünk. Eltűnt. Megmenekült. 
Elpusztult. Csak az a szép, ami 
érthetetlen. Még a halál is? Az is. 

2024. február 13., kedd

József Attila: A fán a levelek...












A fán a levelek 
lassan lengenek. 
Már mind görbe, sárga   
   s konnyadt, puha. 

Egy hallgatag madár 
köztük föl-le jár, 
mintha kalitkája
   volna a fa. 

Igy csinál lelkem is. 
Jár-kel bennem is, 
ágról-ágra lépked   
   egy némaság. 

Szállhatnék - nem merek. 
Meghajlik, remeg 
a gally, vár és lépked   
   a némaság. 

1934. szept.

Csukás István: Mikor a költők

Mikor a költők bülbül – (lásd: csalogány-) 
hangon énekeltek, rizst aratott anyám, 
térdig a vízben állva. Mért mond imát 
mégis, nyomkodva térdében a reumát? 
E költők helyett lehajtom a fejem. 
„ Köszönöm, hogy megtartottál minket, Istenem!”

Gál Sándor: Kövess engem!












A vámszedő gőgösen ült hivatalában, 
Nem gondolt mások gondjával, bajával. 
Volt esze, hogy magának is félretegyen, 
("Legyen a szűk napokra, 
Ha hivatalomat másnak kell átengednem.") 
Ám egy napon jött Valaki, és megállt előtte. 
Ő felnézett, az a Valaki merőn őt nézte! 
Mélyen, hosszan, különösen... 
A vámszedő olyat érzett, mint még soha! 
Sőt, már nemcsak érezte, de tudta: 
Többé már nem saját sorsának ura. 
Meg sem lepődött, amikor az a Valaki, 
Halkan azt mondta: kövess engem! 
Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent, 
És követte, követte mindenfelé az Ember - Istent. 
Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott, 
Csak ment utána, és szívében nőtt a bizalom. 
És járt Vele mindenfele: városokban, falvakban, 
Szegény emberek kunyhóiban, 
Sosem gazdagok palotáiban! 
Saját szemével látta a csodákat: 
Bénák gyógyultak, vakok újra láttak, 
Sőt, még a halottak is feltámadtak! 
Az, aki azelőtt vámszedő volt, 
Most tanítvány lett! 
Végre megértette: csak az él igazán, 
Ki másokért adja önmagát! 
S tiszta szívvel csak Mesteréért halt és élt, 
De csak a halála és feltámadása után értette meg igazán, 
Ki is volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán... 
Ezért leírt mindent, mit látott és hallott, 
S a leírtakból tanulhatunk sok szépet és jót!    

2024. február 11., vasárnap

Irma Klainguti: Fent a hegyen




Ott a hegyen
hallgattál

A hangod
magára
hagyott
engem
a naplementével.

 Dabi István fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Bosszú




Ki nem tud bosszútállani,
de megbocsátani se, végképp –
az örökmécsként égeti
olthatatlan keserüségét.

Nemes Nagy Ágnes: Magány

Egy fényes, nyári délelőtt 
míg szél kuszálta céltalan 
a hullámot, s a fényeket: 
a parton láttam önmagam. 

Jön; félkezében táska lóg, 
széltépte haj és sárga szem; 
fénytől vakult vörös ködét 
nem látja rajta senkisem. 

Nem érzi senki léptemet, 
nem hordja senki csontomat 
nem fogja kéz, nem szívja száj, 
nem mondható a gondolat. 

Nem néz anyám szemem helyén, 
barát nem él a szívemen, 
áttörni váram: önmagam, 
reménytelen, reménytelen.   

Budapest, 1941. szeptember 13.

2024. február 9., péntek

Nemes Nagy Ágnes: Barátom emlékére





Azt hittem, régen elfeledtelek. 
A lelkiismeret, de az se hosszan 
vetette föl néha az arcodat, 
különben jártam, tanultam, napoztam. 

Úgy laktál bennem, mint a szenvedés, 
mely elrejtőzik könnyű létem alján, 
mint boroshordóban a maradék; 
de tőle minden dohszagot lehel rám. 

Így párázik föl bennem illatod. 
Hogy mondjalak ki? Tollam félrerezzen; 
olcsó a jelző, hogy: fiús fejed, 
s olcsó pompás agyadról zengedeznem. 

Te nem szeretted szép szók mérgeit, 
s nem kerested hegyek közt a lankát, 
a lényeg vonzott, tettek, cél, erő, 
s egyéb ilyen nemes bizonytalanság. 

Ne idézd bennem ezt most konokul; 
a meddő játék, mint valami tábla 
hidd el, kitartón, s bölcsen arra int, 
hogy élsz, de soha ne feledd: hiába. 

De hogy vigyázzam én most már veled? 
Hajad, húsod, lakásod eltünőben, 
mint sérthetetlen, puszta szikla állsz 
a nőttető, borzongató időben.   


Lehet, hogy tévedtem, de úgy rémlett a múltkor 
láttam a hozzád tartozó fiút. 
Egy lánnyal ment, léptük összetanult volt, 
ahogy szokás már, ha egy év lefut. 

Belémnyilallt. Azt hiszem, hogy szeretted. 
De azután a harag ellepett: 
szeretőd újat választott helyetted, 
mért kívánod, hogy épp én hű legyek?   


Meggyőzhetetlen, dermedt, sérthetetlen; 
a távol neki nagy előnyt adott. 
Hiába gyötröm, tépdesem, cibálom, 
megfojtanám – ha nem lenne halott.   

1943. július 7.

Nemes Nagy Ágnes: Vasárnap

Ünneplőben jár a város 
egy kis vékony fény után, 
őszi, langyos, szép vasárnap, 
szép vasárnap délután. 

Résen át a fény behullik: 
menni: merre? Várni: mért? 
– Régi képünk elfakulva 
sír egy csöppnyi kárminért. 

Régi képen violák közt 
borvörösben űl a lány. 
– Violától illatozva 
rámzuhant a hűs magány. 

Perg az óra. Légy se rezzen, 
szú se percen. Nincs szavam. 
Hosszú lábam lóg az ágyról 
lóg az ágyról hangtalan.

Nemes Nagy Ágnes: Fák












Tanulni kell. A téli fákat. 
Ahogyan talpig zúzmarásak. 
Mozdíthatatlan függönyök. 

Meg kell tanulni azt a sávot, 
hol a kristály már füstölög, 
és ködbe úszik át a fa, 
akár a test emlékezetbe. 

És a folyót a fák mögött, 
vadkacsa néma szárnyait, 
s a vakfehér, kék éjszakát, 
amelyben csuklyás tárgyak állnak, 
meg kell tanulni itt a fák 
kimondhatatlan tetteit.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

Nemes Nagy Ágnes: Tanulni kell

             


Tanulni kell. A téli fákat. 
Ahogyan talpig zuzmarásak. 

Tanulni kell. A nyári felhőt. 
A lobbanásnyi égi-erdőt. 

Tanulni kell mézet, diót, 
jegenyefát és űrhajót, 

a hétfőt, keddet, pénteket, 
a szavakat, mert édesek, 

tanulni kell magyarul és világul, 
tanulni kell mindazt, 

ami kitárul, ami világít, 
ami jel: tanulni kell, szeretni kell.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

2024. február 8., csütörtök

Fenyvesi Félix Lajos: Itt a tél












Itt a tél. 
Fúj a szél 
vadul. 
Erdő alszik, éhezik a nyúl. 

Hempereg 
sok gyerek, 
örül. 
Szánkón öt fiú s leány repül. 

És látom: 
tölgyágon 
cinke, 
jégvirágokra terítve az inge.  

Fenyvesi Félix Lajos: Táj az idő tenyerében












Anyjától tanult dalból két sort még 
elénekel egy didergő madár, 
azután csendes lesz erdő, határ. 
Száll a völgyön át avar vad illata. 

Lehull az utolsó gesztenye. Gyémánt 
fényben arany levéleső pereg. 
Hangya, csiga, gyíkocska kesereg. 
Tücsök hegedűvonója csupa dér. 

Ősz van. Hajam hűvös szél cibálja. 
Hegyoldal hűlő alkonyi bíborban; 
Virágok pompája végsőt lobban. 

Illan a pára. Köd gomolyog a 
sárkány lábnyomában alvó tó fölé. 
És csak a fű suhog az éj ölén.

2024. február 5., hétfő

Sohonyai Attila: Köszönni téged






*
Az évek ablakán nézek kifelé a tájra, 
látok pillangót az égen, korhadt évgyűrűket a fában. 
S arra gondolok mi mindent hagytunk hátra.  

Emlékszem az egyre acélosabb évekre, 
a bántásokra, sérelmekre, a lázra, és a télre. 
Hogy mennyit egymásnak ugrottunk, 
s hogy nem hagytuk el a másik kezét mégsem.  

Előttem vannak ünnepeid, örömöd, a nyár. 
Az elveszítettek, a beton-terhek horzsolta bokák. 
Hogy mennyit álltunk a veszedelem oltárán, 
s hogy végül mindenki ugrott, 
csak mi maradtunk meg a hegy fokán.  

Mindenki elfogy lassan, félve, biztosan.  

Csak nézek az évek ablakán kifelé, 
és összehúzódik a minden bennem. 
A láng szítása a parázsért, 
egy év áldozata egyetlen percért.  

(Nagy sóhaj egy kis szájon át, 
képes fényt ütni a lélek szürke-rab falán.)  

…látok pillangót az égen, 
a korhadt évgyűrűket a fában. 
S hogy nem tudok mást, csak köszönni téged, 
hogy voltál, vagy, leszel nekem 
egyetlen állandó, e tudhatatlan világban.

Csontos Márta: Jöttem, hogy a bűnösöket igazakká tegyem (Lk, 2,17)

A szavak keményen hangzanak 
az üres térben, – a hegyeken túl 
a fehér izzásban kövekre vésett 
Istenarc néz a színfalak mögé, én 
csak díszlet vagyok a horizonton. 
Körülveszem magam lelkiismeretem 
bástyájával, trükköket alkalmazok 
a bűntudat rejtegetésére. 
Nem tudom, mit kell tennem, 
csak azt, hogy mit nem szabad. 
Amíg az ajtót nem találom meg, 
nem juthatok ki a legelőre. 
Pedig a Nagy Pásztor ott áll és várja 
a gazdátlan juhokat, – onnan 
néz délre és keletre. 
Én meg, ahogy menekülök a fehér 
homokon, létem parányi foltján 
megpihen az Irgalom keze.         
         

Trausch Liza: Csodálatos törvény




" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." 
Zsoltár 119,18  

Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a " kell ". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ád a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

Forrás:  részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.



2024. február 1., csütörtök

Sebestény-Jáger Orsolya: Téli fohász




Te tisztogasd szívemet 
szavakkal, égből kapott emberekkel, 
Uram, amíg lehet.  

Te add, hogy e szív tudjon sírni is, 
s ha az idő kútjába néz, 
a víz a mélyben ne legyen hamis.  

Engedd Uram, hogy mind egyszerűbb legyek, 
mint nyári réteken 
a felhőkkel játszó kisgyerek.  

Engedd Uram, hogy Téged lássalak, 
oszlasd semmivé, 
mi sár volt, iszap, vagy salak.  

S ha szállást adhattam Neked, 
én a méltatlan, kopott jászol, 
minden egyes pillanat, ha elfeledtelek, 
bennem s belőlem hiányzol.  

Te tisztogasd szívemet 
szavakkal, égből kapott emberekkel, 
Uram, amíg lehet. Amíg lehet.

Gál Sándor: A kérdés




már befelé élek 
befelé 
egyre közelebb önmagamhoz 
ahol már 
jól érzékelhető 
az űri messzeség 
izzó kettős íve 
s a megérkezés 
vélhető nyugalma 
az igen és a nem 
tudható kristály-igazsága 
ami belőle látható 
és ami láthatatlan 
mozdulatlanságból 
a kihajló mozdulat 
az érintés titka és csodája 
sorsok örvénylése 
eggyé tömörül a befelé-lét 
a mélység sötétedő csendje 
önmagát gyarapítva szétterül 
s benne az örök kérdező 
ki vagy te 
válaszolj 
az elmúlásig 
mi a szándékod velem