(egy öreg kutya vallomása)
Lehet, hogy nem hallom,
ha hívogatsz engem,
lehet, hogy már fáraszt
az utcára mennem.
Lehet, hogy a labdám
már nem hozom vissza,
de a szereteted
érző szívem issza!
Lehet, hogy már nehéz
farkamat csóválni,
lehet, hogy túl sokat,
nem lehet elvárni,
de éppúgy szeretlek,
éppoly áhítattal,
simogató kezed
ma is megvigasztal.
Szemem alig lát már,
szívem mégis ismer,
s tele van irántad
mély érzéseimmel.
Bár az élet súlyát
nehezen cipelem,
de a szeretetem
nem vénült meg velem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése