Manzárd tulajdonképpen. Valamivel
közelebb az éghez. És távolabb
a fűtől, a földtől, a kövektől.
Forró a nyár, a cseréptetőbe
illesztett ferde ablakokat
nyitva tartjuk egész éjszaka.
Lefekszem, szinte a közvetlen
közelünkben folyamatosan cirpel
egy tücsök. Hogy került ez ide?
Honnan zenél? Honnan beszél?
Lehet, hogy az ereszcsatornában egy
fűcsomóból. De akkor is különös.
Vagy a tetőről? Mert nem lentről
hallatszik. Bár éppen olyan tisztán
sziporkázik, mint kint a kertben.
Olyan boldogan, akkora lélekkel,
annyi áhítattal, mint odalent.
Mintha ünnep volna mindig.
Ám ez most talán sírás. Esetleg
morzejelek, hogy segítsünk.
Nem lehet a megdöntött ablakon
kinézni, csak a felhők közt
cirpelő csillagokra. Mennyit
hallgattam a tücsköket. Elhittem,
hogy értem őket. Hogy csupa öröm,
aki öntudatlan. De nem. Aztán
a következő éjjel már csend van
körülöttünk. Eltűnt. Megmenekült.
Elpusztult. Csak az a szép, ami
érthetetlen. Még a halál is? Az is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése