(Lk 24,15-35)
A megtett út felén reánk hullt a fény.
Földre szegezett álmokon át
köddé lett köröttünk a kóborló világ.
Az út már mindegyre fényesebb,
míg bennünk végül begyógyul a seb.
Szemünkön mégis szánalmas lepel
takarja Lényed – míg nem ismerünk fel.
Majd kunyhónkba térsz,
hogy asztalunkhoz ülj.
Bocsásd meg
koldus csöndjeink.
S míg megtöröd kenyerünk
súgjuk: maradj...
vagy jöjj el megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése