" Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá."
(Zsolt. 8: 4-5)
Egy család anyagilag válságos helyzetbe került, otthon mindenki
gombóccal a torkában mászkált. Az apát „ fizetés nélküli szabadságra” küldték, és napok óta csak arról folyt a szó, min lehetne spórolni. Vacsora közben is nyomasztó csend volt az asztalnál. Senkinek sem volt kedve beszélni.
Az anya hirtelen összecsapta a kezét:
– Talpra mindenki és gyertek velem!
Zavartan követték őt a családtagok a ház előtti apró kertbe.
– És most nézzetek fel az égre! – vezényelte az anya a családot. Mindnyájan felnéztek. Az ég bársonyfekete kupolája szikrázó csillagokkal volt teleszórva. Szinte beleszédültek a látványba, úgy érezték, a hogy a szikrázó ragyogás magával ragadja őket a végtelenbe. Egészen kicsinyeknek érezték magukat. Szorosan átölelték egymást. A hihetetlen látvány egészen lenyűgözte őket, és lelket öntött beléjük: az egész olyan hatalmas, határtalan és időtlen volt. A szívük kinyílt, és azon az estén az égbolt számukra Isten a reményről szóló óriásplakátjává vált. Az anya száját csak egy mondat hagyta el: – Ne felejtsétek el, a csillagok éjjel látszanak igazán!
Ábrahámnak is csak fel kellett nézni az égre, és a csillagok Isten ígéretét erősítették meg számára, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. A napkeleti bölcseknek is csillag beszélt a Megváltó születéséről és az vezette el őket a beteljesülés helyére. Az emberiség története során gyakran kémlelte a csillagokat, az égitesteket. Segítségükkel számolta az időt, és próbálta kutatni saját jövendőjét. A csillagok Isten népe számára az Úr ígéreteinek bizonyosságát jelezték, ezáltal megerősítették az ég csodáiba belefeledkezők hitét. A végtelenhez mérve mi is, mint a régiek megtapasztaljuk végességünket, de megérzünk ugyanakkor valamit Isten végtelen rendjéből és gyönyörűségből. Csodadolog beletartozni ebbe a nagy egészbe, átélni, hogy kicsi és nagy egyaránt ugyanannak a végtelen Úrnak a teremtménye, és mindegyik Isten gondviselő szeretetéből létezik, hogy betöltse feladatát. A porszemnyi ember mégis kiemelkedik a nagy egészből, mert bűnei ellenére az Úr különös szeretetével veszi körül és a legszebb hivatást kapta, hogy Isten képviselője (a teremtésből fakadóan Isten képét viseljük magunkon) legyen ebben a világban. Ha olykor el is bukunk, el is tévedünk vagy sötétség vesz körül bennünket, a csillagok templomaink tornyain, és a csillagok az égen megerősítik a reményt, hogy Megváltónk szeretetével és irgalmával nem hagy el bennünket. Este menj ki Te is, és feledkezz bele pár percre a csillagos ég látványába, hogy Istenünk megújíthassa a te reménységedet is.
Forrás: Mai Ige és gondolat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése