szemeim elbágyadtak, várván Istenemet.”
(Zsoltárok könyve, 69:4)
Elfáradtam, nincs kedvem semmihez, nézek magam elé,
mondják, hogy ezzel lezárul valami, valami, ami fontos volt valaha,
nem tudom, így van‐e mindez, inkább csak szomorúság ez az egész,
lezárul valami, ez biztos, de a szomorúság több is, kevesebb is ennél,
ahogy lezárulnak a cselekvések is, amikor eljön a mozdulatlanság ideje,
amit közönségesen halálnak is nevezhetünk.
Elfáradtam, mondom, hiába is minden erőfeszítés,
nem változik semmi, elbágyadtak a szemeim a várakozásban,
aludni volna jó, örökre elaludni, feleslegesen is keresem azt, amit keresek,
minden akarat hiábavaló, és hiába is kérem, akit kérek,
hogy a keserű poharat, a keserű poharat végre fordítsa tőlem el,
hiába, hiába, még elaludni sincs erőm, nincsen erőm már elaludni sem.
Elfáradtam, és ez egyértelműen a gyengeség jele,
segíts meg engem, fohászkodom, akihez fohászkodni jó,
de nem válaszol senki, soha senki sem válaszol, mindenki hallgat,
a hallgatás a válasz, így beszélgetünk, és a hallgatás rosszabb a zajnál,
annál a zajnál is rosszabb, ami itt van körülöttünk, itt, mindenfelé,
és ami ellepi a levegőeget, olyannyira, hogy tapintható lesz tőle a feszültség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése