vagyok néha egészen szememre huzom
a kalapom esztendők homokot csikorognak a fo-
gaim között
ki kergeti szét alólam egyszer az összekigyó-
zott utakat
a pusztulás fekete angyalai keringnek a városok felett
itt becsukódtak a kapuk hidak ájultan le-
szakadtak
esténként felgyujtottam magamban a szegény-
ség kristályait
csak ülök a sárgaréz hold alatt ugy érzem
nincs senki a világosságban akit meleg
tenyeremmel megsimogathatnék
valaki fölszedte mögöttem a sineket most egye-
dül vagyok az uj dolgok kezdeténél
de mégis azt mondom ime a nagy gyüjtőlencse
is én vagyok
én vagyok az elveszett füzfasip és a mezitelen
állatszeliditő is én vagyok
csak akarnom kellene és árnyékommal letakar-
hatnám a világot
látjátok tehát mégsem olyan mély az árok mint
ahogy a mérnök kiszámitotta
ismerek egy házat tele könyvekkel üveg han-
gokkal és jó vacsorák emlékével
egy nagy nagy asszony él a házban dróthaju
kicsiny fiaival
kint zokognak a megkéselt szerelmesek
a nagy asszony kicsiny fiai járnak ide-oda
a meleg szobákban
jóságból vannak és müvészetet csinálnak
szeressétek az elzárt tereken élő báránykákat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése