Sék Gusztáv: A békesség

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet. 

A feladat egyszerűnek látszott, 

s ő nyomban neki is látott. 

Rajzolt tengert, széltől mentesen, 

rajta egy hajót, mely állt csöndesen. 

Utasa mind lusta álomba merült... 

s a kép összegyűrve a szemétre került. 

Nem békesség volt a papíron, 

hanem szélcsend és unalom. 

Aztán újabb rajzba kezdett, 

s egy szundító öreg bácsit festett. 

De békességet nem ábrázolt ez sem, 

nekiállt hát, hogy tovább keressen. 

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, 

békésen legelésző birkanyájat... 

A papírkosár lassan tele lett, 

s közben be is esteledett. 

Ám az este sem volt békés, 

messziről hallatszott a mennydörgés. 

Vihar közeledett, az ég rengett, 

a festő az ablaknál töprengett. 

Nézte a szélben sodródó leveleket, 

a villámokat, mik átjárták az eget. 

A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, 

kövér esőcseppek verték az ablakot. 

A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, 

Istent kérte hát, hogy csodát tegyen. 

Tekintete ekkor ismét a fára esett, 

s ott meglátta, amit egész nap keresett. 

A fa egyik vastag benső ágán, 

úgy a fának szíve táján, 

a viharról szinte mit sem sejtve, 

ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. 

Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég. 

Ez hát az igazi békesség. 

- Uram, te megmutattad békességedet! 

- szólt a festő, és nem tévedett. 

Csodálatos isteni békesség ez, 

mit a viharban alvó madár jelképez. 

A világ legyen bármily nyugtalan, 

ha szívünkben Isten békessége van. 

Ő minden gondot vállára vesz, 

s bennünket szabaddá, békéssé tesz. 

Az Ő békessége tökéletes, 

minden félelemtől mentes. 

Nekünk szánja ezt a békességet, 

s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.