.jpg)
Két izzó oszlop tornyosult az égre,
Kettéhasadt a tiszta, kék selyem,
Szemtanúk lettünk, s megdermedt a béke,
Amikor megállt lenn a létezés.
A por fojtogató, sűrű fellegében
Emberi sorsok hulltak, mint a hó,
Kéz a kézben a zuhanás csendjében,
Hol elnémult minden földi szó.
Acél és beton porrá lett a mélyben,
De a hiányuk mindörökre fáj,
Két fénysugár ég most az éjszakában,
Ahol a sebzett, néma múlt megáll.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése