Gyurkovics Tibor: Száj

Már nem tudom, hogy miért szeretlek 

de azt azért tudom: nagyon.

Most hát reád rakom a terhet,

szempilláidra a szerelmet,

a mellkasodra, a szívedre,

a vállaidra, s úgy hagyom.

Komjáthy Aladár: Majd megtudod te is...

Majd megtudod te is, mi az, a néma éjben
hallgatni, hogyan zúg a szél
az őszi fák között s álmatlanul figyelni,
amint elhal és visszatér.

Majd megtudod te is, mi az, csak a halálra
gondolni egész hajnalig,
amikor nincs egy hang, nincs egy vidáman égő
színfolt, amely elandalít.

Majd megtudod te is, mi az, agg uzsorásként
számolni tűnő perceket,
mik fogyva fogynak és a multban égő lángon
melengetni emlékeket.

Majd megtudod te is, mi az, ifjú királyból
öreg koldússá zülleni,
akit még vágya űz s bolyong a zord világban,
mert helyét többé nem leli.

Majd megtudod te is, mi az, a szerelemből
kihullva sírni tűnt tavasz
szép lányai után, akiknek mosolyát és
sírját benőtte már a gaz.

Majd megtudod te is, mi az, a durva földben
porladni örökléten át
és rothadó szived vágyával egyre lesni
a nemszólaló harsonát.

Pilinszky János: Levél

Szállást adtál, egy éjszakára

megosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.

Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.

Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;

megszálltál mindörökre.

Pilinszky János: Csönd

Zárt az ablak.

Csöndre int a titkok titka:

két szemed,

míg az ingaóra bongva,

ó rugóra jár, ketyeg

hallgató szívünk felett.

Vera Csejkovszka: Az ember és a kapu

Amikor az ember

Csukja be a kaput

Röviden és hangosan

Csukja be azt

Üveg

Fa

Vas

Teste

Mögött

Számtalan

Képet

Szót

Visszfényt

Csendéletet

Eleven emlékeket

Hagy

De amikor a kapu

Magától csukódik be

Végtelenül hosszan

Csukódik

Átláthatatlan teste mögött

Halott tér

Marad

/ Dabi István ford./

Galina Nikolova: Ő /egy nő/

egy nyelvet sem ismer
csak gesztusai vannak
amik segítségével másokkal kommunikál

senki sem
szólítja meg

már évek óta próbálkozik
bele nem fárad
semmi másba
csak a hallgatásba

szakadatlanul beszél magában

nem érti
hogy miért nem felel neki senki

amikor egyedül marad
énekel

/ Dabi István ford./

Zbigniew Herbert: (mi lesz...)

mi lesz
amikor a kezek
lehanyatlanak a versekről

amikor más hegyekben
fogok száraz vizet inni
kell hogy ez mindegy legyen
de nem az

mi lesz majd a versekkel
amikor elhagy a lélegzet
és elhajítjuk
a hang kegyét

elhagyom-e az asztalt
és lemegyek a völgybe
ahol a sötét erdő alatt
új kacaj
cseng

/ Dabi István ford./

Mieczysław Jastrun: Éjjeli lepke

A gyermekkorunk - a tiéd meg az enyém -
pupillái a sötétbe vesztek

Oly nehéz elhinnem
hogy már régóta nem élsz
Anyám

Néha még hallom
a hangodat

Elkorhadt a víz fölött a palló
csak egy poszméh dong mint régen
a réten
csak egy éjjeli lepke ütődik az ablakunknak
mint az éj suttogása

Oly nehéz megszületni
akkor milyen meghalni

/ Dabi István ford./

Joseph Bruchac: A hegyek közelében

A hegyek közelében

a földön a léptek

tompán dübörögnek

mintha emlékeztetnének

ez a föld dob

Nagyon ügyeljünk a lépteinkre

hogy eltaláljuk a dallamot

Pilinszky János: A magányról

Az ember magányos: bűnében éppúgy, mint erényében, érettségében. Hiába van ezer szállal beágyazva az univerzumba, hiába van otthona, gyereke és felesége.

       De ez a magány nem valamiféle „műhiba”. Az ember magánya fönntartott hely, amit egyedül Isten kegyelme tölthet be. Könnyű vigasz nem segít rajta.

       Épp ezért magányunk lényünk legértékesebb része és már puszta tudomásulvétele is meghaladása önmagunknak. Beckett drámái ilyen értelemben éppúgy szakrális drámák, mint a nagy görögök „kiúttalan” tragédiái voltak. Megannyi Veronika-kendő, negatív lenyomata annak a kifejezhetetlen magánynak, aminek először magány, aztán várakozás és végül beteljesedés a neve.

       Gyötrelmes folyamat ez. Annyi azonban biztos, hogy minden előlegezett teljességnél értékesebb elhagyatottságunk, emberi nyomorunk hiteles számbavétele. Csak azok, akik fölismerték magányuk gyógyíthatatlan mélységét, realitását, kezdhetnek egyáltalán reménykedni, várakozni a szó természetfeletti értelmében.

       Nincs erősebb, valódibb szavunk a bennünk várakozó magány, elhagyatottság kiáltásánál, ennél a beszédes, könyörgő csöndnél, mely egyedül azzal mutat magára, hogy van.

       Pascal gondolata, hogy az élet halálig tartó agónia, nem pesszimista gondolat. Ellenkezőleg. Ez az a csend, mely egyedül képes ajkára venni az áhított és már-már kimondhatatlan szót: alleluja! Persze, boldogok, akik már életükben rátalálnak erre a szóra. De már nem boldogtalanok azok se, akik minden hazugság és kendőzés nélkül még a beteljesülést és alleluját megelőző szavaknál tartanak. Mivel az, akinek volt ereje kimondani, hogy „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” – tévedhetetlenül és visszavonhatatlanul nincs többé egyedül.

Csoóri Sándor: Az alvó

 

 Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Káli István: Irigység

Mily kegyes Istened, te sólyom,
hogy mindent magasról figyelhetsz,
hogy mindig felszálló áramok
melegét ülve meg, lebeghetsz
embertől idegen mélységek
fölött is; szárnyadat kitárva
libbensz el északos gerincek,
hófödte fennsíkok, koronás
szarvasok uralta irtások,                    
fény-nyelő, mérgeszöld rengeteg
mentén, és egyszerre befogod
ezer völgy sejtelmes zugait,
míg mi, itt lent ragadt puhányok,
szemünket meresztve hunyorgunk,
félvakon vergődve tekintünk
fölfelé, irigyen követjük
röptödet, mintha még nem tudnánk,
hogy soha nem leszünk képesek
Istenünk szívéig fölszállni!

Pásztor Árpád: Alkony felé

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Kezed simítsa lágyan a hajam,
Szelíden, gyöngén, hosszasan.
Nem sok, ami időmből hátra van.

A rózsák útja már virágtalan,
Szeress, szeress!
Győzelmes fényét veszti már nyaram,
Felhőtlen kékje gyorsan oda van...
Már a rózsák útja virágtalan.

Jön a sötétség, szine bár arany,
Szeress, szeress!
Az alkonynak csodás, mély pírja van,
Az éj sötétje mégis ott fogan...
Jönnek a felhők, szinük bár arany.

Nem sok, ami időmből hátra van,
Szeress, szeress!
Már a rózsák útja virágtalan,
Jön a sötétség, szine bár arany...
Simítsd, simítsd hát lágyan a hajam.

Csoóri Sándor: Vers jóakaróimhoz

Akartátok: csituljak el,
növesszek szakállt s egy meleg, asszonyi szobasarok
csöndjében gombostűt keressek,
gombostűt, amivel majd ölni is lehet.
Hát nem maradtam ott duruzsos szátok előtt!
a testem inkább vendégségbe vágyott:
sombokros hegyekbe, titkaitokba, fésületlen rózsák közé,
ahol váratlanul jön el az este,
jön el a sírás,
és háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly,
de mindig van másnap,
hóharmat, szél,
föltámadás, amit még nem ismerek.

Csoóri Sándor: Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc,

voltál a hűtlenség sebe,

álmomban szél, meztelen próbabábu,

s végül: nem voltál semmi se.