előtted vagyok” (zsoltár)
Árnyékain a néma napnak
a szolga-percek áthaladnak
ebben a némaság-menetben
a semmi figyelmeztet engem.
Volnék a nappal alvó lámpa
kikapcsolt készülékek álma,
a falon unatkozó festék,
ha nem tudnám, hogy jönnek esték
és megelevenedik létem
szimfóniákban, halk zenékben.
Istenem, szólj, szavalj belőlem
mondd el, amit nem várnak tőlem.
Mondj olyat, mit nem tőlem várnak
mondj ellent életnek, halálnak,
a fő, hogy megértsenek bármit,
mi szorult helyzetükön tágít.
Mint várótermi hangszóróból
közömbös, hogy ki szól, ha jót szól
nyöszörögjenek az indulattól
ha terved némává parancsol,
csak ropogjak, mint nagyidőben
antennák felett elmenőben
s ne tudja meg a többi néma,
miért is hallgattam el épp ma,
de érthessék: adásszünetben
a mikrofon a Te kezedben –
s mikor egy kicsit belejöttem
Te szóltál, szavaltál belőlem.
