A hold mint durva kavics ütődik homlokomhoz.
A szél spiráljai hajamba csimpaszkodva
borzolják a kövek bőrét.
Szürke folyosókon a felhők is utánam erednek.
Idegeim kihűlt higanyba mártva,
testem ízekre tépi és felszívja a várakozás.
Megvillan az ég: arcom kivilágított sziklafal.
Mozdulataimat
pásztázza
a csend.
A szavak túlfelén
nedves rettegés formázza az öröklét törékeny vonzatait.
A természet végső arca dermedt golgotákon vándorolva
száműzi a spongyamagányt.
A sötétben valaki a vállamra teszi a kezét,
ÉS A NEVEMEN SZÓLÍT;
lélegzetem mint a gyufaszál sercenése.
Ilyen lehetett egykor a keresztrefeszítés:
mítoszteremtő, hajléktalan boldogságtöredék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése