Átkozott kötelén hányan adták ki lelküket s éppen ezért hányan lettek közülük halhatatlanokká. Egy ideig a juhok tarló földjén kódorognak céltalan, majd új otthonra lelnek, kitárulnak előttük a szívek és agyak, védőik és magasztalóik lesznek. Később a legmagasabb csúcsok magukhoz vonzzák őket olyannyira, hogy a vakok előtt is láthatókká válnak.
A mélységet, magasságot egyszerre birtokolják. A mi fülünkkel hallgatóznak, a mi ajkunkkal énekelnek. Felszállnak a madarakkal és visszahullnak az esővel. Megesszük őket kenyér helyett s olykor kirókázzuk, de ez már nem változtat az ő felmérhetetlen, kifürkészhetetlen pályájukon. Mindezt tapasztalatból tudom. Nem mintha magam is halhatatlan lennék, de mert hiszek bennük, az elérhetetlenekben, az az utánozhatatlanokban, a semmi létezéséből valókban. Fényjelekkel szólítanak a sötétből, s a magam profán nyelvén válaszolok olyan félreérthetetlenül, mint a gyümölcseivel terheit fa, mint egy hímszarvas, akit még nem hagyott el a csorda.
Hiszek bennük és tagadom a lehetetlen nem létezhetőségét.
Kihirdetem, hogy nem vagyok szolga, sosem is nyaltam meg senkinek a talpát.
Megígérem, ha majd Istenemhez indulok, nem állok meg félúton.
Nincs okom félelemre. Mi mindentől meghaltam már és mi mindentől újból feltámadtam.
