2016. augusztus 27., szombat

Sebestény-Jáger Orsolya: Metamorfózis












Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér -
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Sebestény-Jáger Orsolya: Bábel tornya

(1Móz 11)

Úgy vittünk oda minden követ,
mint kincset visz mind az álmodó,
hogy szerezzünk magunknak hírnevet,
mely határtalan és el nem fogyó.
Magunkkal vittük csöndjeink,
a szótlan és konok némaságot,
mely nem kérdez, nem kér
csak magasba tör  –
tükrében látom a kettétört világot.

Urunk bocsásd meg hallgatásunk,
hogy hallgattunk ott, hol nyílt volna a szánk
és egymás szavába vágva beszéltünk,
hol a csöndben Te szóltál volna hozzánk.

Hans-Guido Klinkner: A csend dala



 Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?
Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:
egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Csoóri Sándor: Búcsúvers

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdők nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

2016. augusztus 25., csütörtök

Mezey Katalin: Új este ez, mindenben új












Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

***

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

***

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.

Milosava Mijovic: A madár felismerése










A hangjukról ismerem fel a madarakat
Tudni akartam hol van a fészkük
Mikor kelnek ki a fiókák
Mikor repülnek el
Hogyan
Felfelé vagy oldalra
Semmi más nem érdekelt
Tényleg
Nem avatkoztam be a madarak életébe

Ahogyan telik az idő
A röptükből ismerem fel a madarakat
És szeretem amikor a messzeség magába öleli őket

Dabi István ford.

2016. augusztus 24., szerda

Tornay András: Így akarok élni - így akarok halni



megmosva 
megtisztulva 
megbocsátva 
megtalálva 
újrakezdve 
felfedezve 
tenyeredben 
jól elrejtve


Jytte Stauner: Gondoltál rá?

Soha sincs időd
                a szerelemre
                hogy törődj önmagaddal
                egy kis pihenésre
                lelki nyugalomra
                mindenféle jóra
                hogy önmagad légy
Ez azért van mert
                nem tudsz semmit
                nem akarsz semmi
                elfelejtettél mosolyogni
                magadba zárkóztál
                divatban van a stressz
                belehalsz az unalomba

Dabi István ford.




Bella István: Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem

Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek

De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts

El ne zuhanjak

2016. augusztus 23., kedd

Falcsik Mari: Novemberi napfény



 a fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk -
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utánavágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek

Falcsik Mari: Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Falcsik Mari: Mi lesz a szexszel?

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre
hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre
és mi ketten megint magunk maradtunk
lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem
szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk
mikor testedhez ismét megérkezem
s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed –
ha végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste


Böszörményi Zoltán: Szürke nyári ég

Hozzád igyekszem, vállat vonva, fenn        
a szürke ég oldja bennem énekét.
(Mit ígér, ki naponta jajongva kel,
s ajtót nyit az éjre, mintha értenék.)

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

Esik. Lábadozik a szomorúság,
a félelem törékeny ágára ül,
szívemben elhervad a szó, ború szánt,
miért maradtam ily árván, egyedül?
     
        Míg igyekszem, szavak futnak énelém,
        szürke ég oldja bennem énekét.

2016. augusztus 19., péntek

Boda Magdolna: Regény



Csukott könyvből
széthulló lapok,
s, a könyvjelzőnél
újra és újra elakadok: ez
megint egy rólad szóló gondolat,
a mai első,
az örökké ismétlődő.
Szeretlek.
Ez az egyetlen szó
az első mondat.
Még mindig csak
itt tartok.
Nyitogatom, csukogatom,
így telik el a nap,
mint nappali éjszaka:
nappal-is-rólad-álmodó.
Az első korty kávéba
belesivít az induló troli,
hangtalan puffanással
lehull egy pipacs piros
szirma,
aztán lehull a csönd pirosa,
és csönd újra.
Így borul rám a délután
az asztalon
még mindig csukott
a könyv,
s lap-napjaim
álomvilágában,
szép
hasonlatot találok ki, és
kezemmel kapálódzom
egy metaforába,
hogy segíts ki a
valóság túlsó, tilos partjára.
A könyvjelzőm csak vándorol
mindig csak egy lappal tovább
érzékelteti a múló időt
a történet haladását.
Pedig nem!
Minden csak áll.
Az idő,
a tér és a teret kitöltendő
mozgás;
hiányzol
mondom:
hi-ány-zol.
Talán érted,
amit mondok.
Ha mégis igen,
majd megjössz,
kiszállsz a kocsiból,
napszemüveg lesz rajtad,
kezedben ölelés.
Este pedig kinyitod
a könyved
és betűről betűre
végigolvasol.
Nem is érdekes,
csak egy unalmas regény,
becsukhatod, mert:
szeretlek
lesz az utolsó mondat is.

Boda Magdolna: (csönded vagyok)

dalod és táncod lennék
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobbanó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő vágy
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod

de csak éjféli csönd vagyok
és az éjféli csöndedben telis tele kétség