Novák Éva: Nyári vers

Augusztus vége van. A szavakban
rőt delej, akár a házfalakban,
beléjük ivódott az alkony bíbora.
A mozdulatlan égre festve léghajó.
Valahol messze gyűlöl valaki engem.
Augusztus vége van. És ott már hull a hó.

Weöres Sándor: Nem szándékom

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
S a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kívánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem
Mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.

Kicsiny vagyok, mint a porszem,
S az Atya megnevez engem,
S az Anya karján visz engem,
Mert szomjat fakasztok benned a jóra,
Mert éhet támasztok benned a jóra:
Mert hiába hívtak téged a jóra.

Takács Zsuzsa: Támaszkodsz

Támaszkodsz a hideg levegőnek.
Lehúnyt szemekben látszol.
Falnak tapadva. Kőben.
Kilépek belőled.
Nem viselhetem már el vacogásod.
Esik. Ázol.

Reno Fasani: Esős nap

Egy csepp, két csepp ütődik
rendszeresen az ablakpárkánynak,
eleinte untat a hang.
Majd egyszerre az idő ütése
szokásos, végtelen múlása
meglep engem. És most már nem is gyűlölöm,
hallgatom, amint beszélnek, a sorsról.

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

Reno Fasani: (Esik)

Esik. Lassú, szokásos

eső, szél nem fúj,

alig borít leplet a tájra,

szinte hallani sem lehet,

ha csak egy csepp nem

esik az ablakpárkányra. 

Nézem, hallgatom,

és lassan beleveszek és önmagamba

zuhanok, mint tengerfenékre;

köröttem már csak

egy névtelen világ van,

az idővel házas örökkévalóság. 

Dabi István fordítása

Kálnoky László: Fosztogató évek

Megrázzák ősz szakállukat az évek,
s távoznak; épp csak megpihentek itt,
mint vándor aggastyánok, kik motyójuk
izmos vállaikon tovább viszik.
Alakjuk lassan tűnik el a ködben,
s míg ormótlan csizmájuk lépeget,
észre se vesszük, hogy batyuba kötve
viszik magukkal az emlékeket.
Nem vigyáztunk e tolvaj koldusokra,
nem láttuk, hogy kérges kezük hová nyúl;
fosztogatásuk úgy tűnik szemünkbe,
ahogyan a múlt bennünk haloványul.
Valakit csókoltunk egy nyári éjen,
és emlékünkből ajka íze eltűnt,
s elfeledtük ruháját, haja színét
annak, akit könnyek között temettünk.
Kincsünket mely bank széfje védi meg?
Számára titkos gödröt merre ássunk?
Pusztulóban ásít a távozó
rablók után dúlt, kiürült lakásunk.
Most ment el egy; nyomában hív a semmi.
Ideje volna tán utána menni.

Dorina Costa: Vers és dal

A vers
nem csak rím és fantázia,
egy kiáltás a csendben,
egy szél-fuvallat,
egy mosoly, szenvedély, szenvedés,
egy érzés,
mi megmozgatja a lelked s értelmed,
és hirtelen elvisz
egy virágzó rétre,
a végtelen égbolt alá,
a viharos tengerhez,
egy gyászünnepélyre,
miatta abbahagyod,
amit éppen teszel,
és éjjel is váratlanul felriadsz,
hogy kapkodva keress
egy lapot és ceruzát
hogy papírra vesd
életed egy pillanatát,
leírsz tíz vagy száz szót,
amiket később meghatottan olvasol újra
Így születik egy vers -

vagy egy dal

Dabi István fordítása

Giacomo Noventa: A kenyér illata

(Francához)

A kenyér illata és az égbolt fénye
Bizonytalanok voltak, míg nem ismertelek.
Ma kegyes adomány a kenyerem
És a folytatásom, nézve az eget,
Ma már tudom, hogy az Isten nem lehet
Messze tőlem,
És hogy ott van mindenütt.
Szorosan ölellek: és ha a karjaim elveszítenek,
Kereslek téged, kereslek mindenütt.

Dabi István fordítása

Ady Endre: Az éj zsoltára

Igy zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntné vérrel
És melegitné
Izzó, beteges dohogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

Akkor se tudnék
Meleg párnát és takarót adni,
Akkor se tudnék
Vigasztalót sugni füledbe
S akkor se tudnék más lenni,
Mint Éj, Éj, Éjszaka.

Mert az Éjszaka Éjszaka lehet,
Mert a veszendő
Mindig veszendő
S aki egy kis életet kapott:
Bűnös, veszendő, tehetetlen.

Siratom, hogy sirsz,
De én Éjszaka vagyok
S a Reggelre fogom rá a könyeimet,
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sirnivalódat.
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Igy zsoltárolt az Éj.

Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

      Van úgy az ember,
hogy álmodozni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- riasztó úton - csak a valóságig.

      Van úgy az ember,
hogy bár szólani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- tétova úton - csak a hallgatásig.

      Van úgy az ember,
hogy bátorságra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- bénító úton - a megalkuvásig.

      Van úgy az ember,
őszinteségre vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ösvényes úton - csak a hazugságig.

      Van úgy az ember,
hogy építeni vágyik,
mégsem jut messzebb:
- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

      Van úgy az ember,
hogy bár szállani vágyik,
mégsem jut messzebb:
- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

      Van úgy az ember,
hogy az Összhangra vágyik,
mégsem jut messzebb:
- veszejtő úton - lelke káoszáig...

      Bizony, van úgy az ember:
otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;
sóváran nézi buksi kutyájának
lélek-gyémántként csillogó szemét:
és sírva simogatja
egy őzgidácska ártatlan fejét:

      Ám úgy is van az ember,
haragra, bosszúra készül előre,
de egy kedves hang csendül, -
és szelíd barátság sarjad belőle.

      És úgy is van az ember,
hogy balsorsára készül már előre,
de egy tiszta fény villan, -
s búvó remény, öröm sarjad belőle:

      Mert úgy is van az ember
- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;
egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,
és mégis eljut, eljut önmagához,
- kalandos úton - legjobb Önmagához.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

Szekeres Mária: Halló csöndet

halló csöndet adj nekem a süket csönd helyett:
éledő virágot száraz bogáncsok helyett.

csöndedbe merülök már míg bennem szenderülsz
végtelen Istenem, ki Jézus Arca vagy.

Békédet add nekem mindig a zűrzavar helyett,
melyet ó, nem Te adsz, én hívom elő, a gyöngeség,
prédára leső sötétségemet.

a csönd sokszorozza most itt
Fényességedet:
halló csönded süket csöndjeim helyett.

Mario Ángel Marrodán: A lélek

Egy, az emberek számára

láthatatlan, örökre színtelen

ablak, ami az Istenre nyílik.

Dabi István fordítása

Kálnoky László: A látogató

Te közelítesz-e hozzám, vagy én
botorkálok ügyetlenül feléd, ki tudja?
Lépéseket jelez halk ropogással
a kavicsos út. Szél motoszkál
a lepattogzott zöldű zsalugáteren.

Irtózik az odabenn lakó
elmúlni dolgavégezetlen.
Pedig a bútorok, porlepte tárgyak,
az elmosatlan poharak, edények
mint valami alkalmi vérpad
sivár kellékei…

Mutasd, hóhér, mutasd időtlen arcod,
mutasd palaszürke csillagaid
tompa fényét a hamusivatagban,
ahol úr vagy, mielőtt letarolnál
pallosoddal, akár az őszi kertet,
hol dércsípte gyümölcsök dideregnek
hajnal felé…