Fazekas József: Szeretem látni

Szeretem a tavaszt tavaszodni látni,
ha könnyű szél kerget daloló dongót,
fölágaskodni a sárga téltemetőt
s kelyhéből csillogó napfényt inni.
Szeretem az életet élni akarni,
a lesz rügyfakasztó mámorát,
szeretem a reményt szagos ruhában
s arcodat mártózva egy meleg padon,
szeretem az alig ruhában csacsogókat,
viták szökőkútjait hallgatni a parkban,
a házak odvaiból kimerészkedőket,
amint egymást öltözteti a magány
a szellőzködő békesség fényeibe:
szeretem látni.

Szekeres Mária: A magány neve

nevenincs szomjúság az arcon.
nevenincs szomjúság a gondolatban.
hárítod mint ragacsos gyümölcs érintését.
ha neve van, már birtokolnád, de
de nevenincs hiány ez, az árvaságon.
ez nevenincs, érthetetlen szomj –
majd bölcsült mosoly ráncai az arcon…
ez Te vagy, Uram, a szikla tövén a
Getsemánin, mely nevezhetetlen
véres űr, míg majd a Feltámadás adja hozzá
Arcod…megnevezve a nevezhetetlent…

Szekeres Mária: Csendek átváltozása

Mi ez a csend? A süketségé lenne?
Látom, kint madarak szabdalják az Eget,
nyugtalan, de tempós szárnyalással.
Csendes zuhogással. Mi ez a csend?
Lelkem hallani kész szavad, Uram, de
némaságod üres síkra vet. Fülelek,
és koppanva érzem a perceket,
míg légszomjam bennem Téged keres.
S az idő madarak szárnyán elzúg fölöttem,
 a tárgyak szobámban lassan életre kelnek.
A csend életeddel telik, s iszom magamba
némaságod titkos, szomjú üzeneteit…

Szekeres Mária: Valóságaim

Ez nem valóság. Ez most valami jelen, fátyol, mely rám borul, befűz, beborít és belebonyolódok, mintha igaz lenne. Fátyol, sötét felhő agyam fölött. Járok, mint aki él, fájok, mint aki szenved. És ez nem életjel, nem igazi szenvedés, valami hamis rossz. Tudom ezt. Nem mozdulok belül, míg utazom, megyek az utcán, kommunikálok. Belül nem mozdulok, nem harcolok, minden elemzés ezen a tudáson kívül, hogy ez az egész nem valóság, hasztalan. Minden elemzés hasztalan. Elengedem. Nincs rálátás a fátyolra, mely megkötöz és elhomályosítaná szemem, ha nem tudnám, Uram, hogy Te látsz ezzel is. Ma az Oltáriszentség előtt Rád bíztam ezt az egészet. Nem harcolt szomorúságom, Neked adtam hívő hitetlenséggel, érzéseim tompaságával, csak az akarat hitével, tudásával, hogy Te vagy, mindenek fölött. Neked adtam, és haladt az Idő Benned, nem értettem hogyan nincs igazi szabadulás, de mégis szabadulás volt, Veled, a fátyol szorítása közben. Kutathatatlanok útjaid, egyre újabb tájakra vezetsz, egyre újabb tájaimat világítod meg erőddel, fényeddel. És vezetsz, hogy már ne féljek az ismeretlenből felbukkanó sötétségtől sem. Vezetsz és tanítasz, és ahogy közeledsz, egyre távolabb vagy, egyre hatalmasabb. Mert a tapasztalat olyan sokszor véglegesítené magában a tudást: ilyen vagy, ez vagy, tapasztaltam… De Te újabb tájakon, új vonásokkal bukkansz fel, hogy tiszteljem felfoghatatlan hatalmad, ismerős, és megismerhetetlen Arcodat. Tisztelem, Uram, félelemmel és bizalommal tisztelem istenséged, és megszabadulva fátylaimtól ebben a tekintetben, alázattal bízom utam, magam Rád. Mert az Idő törésvonalaiban, gyors zuhogásaiban megtisztulva, Beléd kapaszkodva, haladhatok Veled fátylak és szakadékok fölött egy távoli teljesedés felé, Hatalmas Valód felé… Most a Szó valóságán, megszült, kibontott, de mégsem teljes szavakon érkezem Hozzád, az életembe, melyet tőled kaptam, hogy igazán soha fel nem fogva alkossam meg perceit a számadásig…

Csuka Zoltán: Könyörgés bölcs halálért

Adj Uram bölcs halált,
 mint aki rátalált
 léte értelmére.

S könnyedén felsóhajt
 feledve gondot, bajt:
 indulhatunk. Végre.

Rába György: Torzó

Jótetteim
Énjeim elgurultak
a voltak
mind egy tenyérbe hulltak
s ennek a bő maroknak
nincs testi folytatása

Sebestény-Jáger Orsolya: Csöndes imádság

Taníts szólni, ha úttalan utakon
fáradt csöndjeim morzsolgatom.

Tanítsd látni ki a parton áll,
mintha gyertyát gyújtanál.

Tanítsd meg: e hófehér lapon
leírt szavad: igazság, hatalom,

s mielőtt eljössz majd megint,
tanítsd megbánni vétkeink.

Fazekas József: Öröklét

Mert korlátja életemnek
maga a lét,
fölfogni miként próbáljam
mi az öröklét:
végesben a végtelen,
gátja sincs,
ő maga a Van,
aki teremtett
s fölemelhet,
ha arcomon
arcát hordozom.

Sebestény-Jáger Orsolya: 30 év

(30 éves gimnáziumi osztálytalálkozó emlékére)

…és van olyan álom, mely nem válhat valóra,
mi mégis mosolygunk, mert egymásban azt látjuk,
mint lepergő perceit sejti homokóra:
kik voltunk valaha. Kik voltunk valaha.

És nem kérdi senki: honnan is jöttél,
mert Te vagy a fontos, Lényed – akit hoztál,
s a gesztenyefák alatt emlékek suhannak:
Harminc éve már, hogy útra kelt az osztály.

Hova kellene mégis visszatérnünk?
Mely nyomon menjünk, mint ki mezítláb is szalad?
s mit is kell tegyünk, hogy ne szaggasson szét:
Harminc év szállt el – füst a lámpabúra alatt.

Összefonódott és szerteszállt az élet,
mint régi nyomokon ottfeledett faág,
talán mégis messzi folyók vagyunk,
kik hordalékainkban visszük egymást tovább.

Hát üljünk le és nevessünk, mint régen.
Töltsünk a borból, nyomában a derű
múló napjaink ragyogását adja,
mely akár az élet, édes és keserű.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled
/katt zene/

Dalszöveg

 Annyi mindent kéne még elmondanom

S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk

S mint a régi jó barátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk

Mint a villám tépte, magányos fenyő

Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő

Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted

Amíg nem éltél nehéz éveket

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk

Egy vérből valók vagyunk

Mint leszakított, haldokló virág

Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág

Mint porba hullott mag, mi többé nem ered

Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Mi egy vérből való vagyunk

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Horváth Elemér: Halandó

Elcsodálkoztam a csillagokon
elcsavarogtam a földön
hazaértem a szerelemben
fönnakadtam a világ rendjén

előbb halok meg mint szeretném

Petőcz András: A vakság új változata

Messzire utaztam, hogy ne lássam meg, amit nem akartam meglátni,
és utazásom alatt mindig azt láttam, ami elől menekültem,
minden pillanatban csak azt láttam, amit nem akartam látni,
amit nem akartam meglátni egyáltalán.

Egyedül voltam az utazásomban, mert egyedül akartam maradni,
és mégis velem voltak mindazok, akik mindig is velem vannak,
minden pillanatban velük voltam, azokkal, akikkel együtt vagyok,
nem voltam egy pillanatra sem egyedül utam során.

Mennyi hazugság búvik meg a gyenge emberi testben!
Hamisság, hazugság, szorongások és vágyak!
Néha úgy érzem, beborítanak a bennem megbúvó ismeretlen
erők, beborítanak és maguk alá temetnek engem.

Utazom, messzire, menekülök, a vakság új tipusú változata ez,
ne lássam azt, ami körülvesz, ne lássak semmit, soha semmit,
nem érdekel a háborús propaganda, és az sem érdekel immár,
mennyire kiváló mindaz, ami körbevesz ebben a nyomorúságban.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemálnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

Hajnal Anna: Kegyelem

Ezüst kötésű páncél rajtam

sűrűszemű magány:

valaha Isten lánya voltam,

még az vagyok talán.