2019. augusztus 16., péntek

Pilinszky János: Ég és föld gyermeke












A vadászat végére ért,
hazafelé indultak éppen,
némán vonult a kis csapat
az alkonyati erdőszélen;
előbb a lovak, lovasok,
aztán az árnyékuk gyalog,
keveredve a patazajjal
fáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesen
az alkonyati ragyogásban,
egyszer csak lekapja nyilát,
megtorpan a király lovával;
megáll ámulva, s mint aki
álmában nem tud szólani,
csak bámul, föl-föl egy sudár fa
magányos és magas csucsára.

 Oly gyönyörűség, amit lát ott:
szemközt a leáldozó nappal
fényes tollú, karcsú madár
hintáz az ágbogas magasban;
ezer, s ezer madár közül
egyedül és egyetlenül,
a legszebb és legkedvesebb,
égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,
akár szelíd búvó patak,
kristályosan csobog az erdőn,
bűvöl a csöpp madárkahang;
s mintha varázsos álom szállna,
édes varázslat a királyra,
hallva a madár énekét
ölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkor
megáll a szálas tölgy alatt,
s a fűbe ülve, úgy vigyázza,
lesi az édes hangokat;
eljár az idő, ősz a nyárra,
szelek érkeznek a világra,
madarak, felhők útra kelnek
országútján a zord egeknek.

Sír a madár: „Jaj, el kell mennem!”
Sír a király is: „Jaj, ne menj!
Ne hagyj magamra!” – ifjú arcán
szalad a könny. – „Maradj velem!
Kovácsolok aranyból zárat,
csinálok neked aranyházat,
aranykalitkát ácsolok,
ütök rá gyémántlakatot.”

De ki se mondja, s a madárka
kezére száll, és ott megül.
Bámul a király a madárra,
nézi kezét hitetlenül.
Eláll bele a szívverése,
oly félve zárja tenyerébe,
úgy siet, úgy szalad vele
szívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,
üttet rá gyémántlakatot.
Ül a madár az aranyházban,
színarany fények közt ragyog.
Szomszéd királyok, hercegek,
csodálják díszes fövegek,
arany királyi koronák
ámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,
amint elmulik napra nap,
éneke egyre csendesebb,
hangja mindinkább elapad.
Szótlan gubbaszt a kalitkában,
néma madár a némaságban,
királya bárhogy kérleli,
étel, ital se kell neki.

„Mi búsit, én szép madaram,
én örömöm, mi kellene,
drágakő kalit, drágakő,
tükör, gyémánttükör bele?
Felelj, én mindenem, felelj,
tiéd, a tiéd mindenem!
Aranylakásod szük talán?
Tiéd királyi palotám!”

„Nem kell nekem a palotád,
kegyes uram, nemes királyom,
csak eressz vissza, jó uram,
a fák közé, szabadba vágyom!
Fogoly vagyok én, emberek,
fogoly vagyok én köztetek,
mire is juttok egy madárral,
erdei bújával, bajával?”

Vette szótlan a madarat,
s még akkor éjjel lóra szállt,
és vitte őt a bús király,
a kedveset, az éjen át.
Fehéren tündökölt a hold,
fehér a rét és néma volt,
sötét az erdő és hideg,
mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!
És mégegyszer szivére zárta!
Egyetlen kedves madarát
csak még az egyszer, utoljára!
Zokogva búcsuzott elébb
s hogy széjjeltárta köpenyét:
karjai közt a holdsütésben,
gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,
micsoda út hazafele!
Futott a király a leánnyal,
élő vihar, rohant vele!
Micsoda csillagok ragyogtak!
Minden csillagok ott lobogtak
hollófürtjein a leánynak,
ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,
milyet nem látott földi szem;
jöttek a nagyhirű királyok,
jöttek szárazon és vizen;
hét nap, hét álló éjszaka
visszhangozott a palota,
égett királyi gyertyasor
a fejedelmi abroszon.

Szívbéli igaz boldogságban
élte nyarát az ifjú pár;
csak olykor búsult a királynő,
állt meg egy percre tétován;
vagy pillanatra félreült,
vagy erkélyére menekült,
vagy tünődve az udvaron
eltűnt a kanyargó uton.

„Felelj, felelj, én kedvesem,
vásárba menni volna jó?” –
s már vitte őket gyors fogat,
repült velük a fürge ló.
Körül a nép vidám kacajjal,
vásári nép a forgatagban,
s a nevetésre, víg zsivajra
földerült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,
s az édes boldogság után
megint bánat a királynén,
valami titkon újra fáj;
megint csak búsul, kóborol,
bolyong a sétáló-uton,
el-eltünődve, egyedül
megint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,
ott talál rá egy éjszaka,
fölötte ég és csillagok,
s egy óriási lombu fa;
a tárva-nyitva menny alatt,
mint földre hullott madarak,
ott kuporog, ott sír szegény
a kert szeles, vizes füvén.

 Hozatja legszebb lovait,
elő a báli díszfogat!
Nehéz gondok közt a király
még akkor éjjel befogat.
A maszkabálok gyertyafénye,
az éji ünnepek kedélye,
az álarcos bujócska-játék,
majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,
az erdőn át hazafele,
akár egy üvegkoporsóban,
a király s néma hitvese;
árva szíve a királynőnek
– a némaságban hallani! –
majd megszakad szíve a nőnek,
madárszive, a hajdani!

Megbújva a toronyszobában,
együtt sírnak odahaza,
csak a cselédség meg ne tudja,
együtt zokognak éjszaka;
kedves ura keblére bújva,
minden szerelme odahúzza,
s ragadná mégis messzire
hajdani vadmadár-szive!

 Nagy a királyné bánata,
de még nagyobb a király gondja;
lépéseit a palota
álló éjszaka visszhangozza.
Könnytől s harmattól nedvesek
az átvirrasztott éjjelek,
azontúl minden éjszaka
könnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,
hirdeti kürtjel, messze zengő,
röpíti hírét szerteszét,
hogy gyermeket szült a királynő.
Hallhatják földek és egek:
királyi gyermek született,
utóda a királyi trónnak!
Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,
kigyúl a fényes gyertyasor;
ezernyi gyertya lepke-lángja
lobog a díszes asztalon.
Jobb oldalán király-urának,
sátorában a ragyogásnak,
sír a halovány kismama.
Könnyein átsüt mosolya.

 Soha ily csöndes örömöt!
Soha ily édes boldogságot!
De lélegzete is eláll,
maga körül a vigasságot,
már nem látja a fényes termet,
kioltja egy roppant lehellet:
feje fölött, a tág magasban,
lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!
Megindult szárnyas áradat!
Hívják igyekvő szárnycsapások,
hallja a hívó hangokat!
Vándor egek és kóbor felhők
hívják magukkal a királynőt;
s ő kel helyéről: engedelmet,
úgy hallotta, fölsírt a gyermek.

Remegve fut a termen át,
végig az üres folyosókon;
szalad a lépcsőn fölfele,
csak el a zajos mulatóktól,
mind távolabb és mind messzebbre!
Fölér a néma emeletre.
Végre beléphet a szobába.
Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

 Gyertyát gyujt és a gyertya fénye
föltündököl a kis szobán,
ragyog az árva csöndben, árván
tündököl alvó kisfián.
Gyertyát gyújt, s tükre üvegében
nézi magát a gyertyafényben,
látja magát, de mintegy holtan,
akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,
még egyszer holló fürtjei;
lerakja aranykoronáját,
fehér fátylát is leveti;
utoljára a fényes csöndbe,
hajol a szomorú tükörbe,
mint aki többé sose látja,
mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,
húnyja le síró két szemét,
hullatja könnyét kisfiára,
siratja alvó kicsinyét.
Szegény szive, egy pillanat,
úgy érzi, menten megszakad,
oly örvényes, viharos éjjel
kavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,
és ablakát szélesre tárva
a szeles csillagokra néz,
kinéz a holdas éjszakába.
Felhők vonulnak, égi tömjén
vonul a mennybolt sík ezüstjén,
tenger madár, igyekvő árnyék
hívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.
Fájdalmas örvény ereje,
kavargó sodrás emeli
a szeles csillagok fele!
S már ott röpül az éjszakában!
Vándormadarak csapatával
ott röpítik őt hajdani,
repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,
hiába lesi: hitvese
ilyen sokáig hol marad?
Keresteti mindenfele.
Többé már sehol sem leli,
hiába is keresteti!
Elment a szép királyné, elment!
Nem is jön vissza soha többet.

 Nem is jött vissza soha már.
Örökös gyász borult a házra,
örök bubánat a szivekre,
fekete szín a palotára.
Teltek és múlottak az évek,
eljárt a tél, és megint tél lett,
s a királyné csöpp fiacskája,
szelíd gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,
oly szépen játszott hangszerén,
még a szellők is elcsitultak,
még a szívek is e zenén.
A madarak köréje szálltak,
és megálltak az emberek.
Olyan különös volt e sípszó:
ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,
és olyan különös e gyermek;
naphosszat szótlan kóborolt,
vagy árva tornyokon merengett.
Vagy épp egy hídra könyökölt.
Így élt az emberek között,
kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,
pedig egy madár élt szivében.

2019. augusztus 15., csütörtök

Biblia




" Fiacskáim, ne szóval szeressünk, hanem cselekedettel és valósággal."
(1 Jn 3,18)

Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzsedalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Gősi Valéria: Akár a fák




voltaképpen
mindegy
hogy Isten miért és hogyan
teremtette a fákat
a lényeg hogy tanuljunk tőlük
fölfelé élni és olyan erősen
tartani magunk a célig
ahogy a fák állnak;
egyenes derékkal
pőrén
szemlesütve úgy is
ha az ősz vihara
röhögve szaggatta le
vacogó ágaikról
az elsárgult
utolsó ruhákat

A.Túri Zsuzsa: A szó

Oly nehéz kimondani: „szeretlek”,
ízlelni a szót, mint régi bort,
mert hiába ez a vég s a kezdet,
s előtte csak a nagy semmi volt,
sokak szerint igen fontos lenne,
kiáltani súlyos csenden át,
mert a szóval tisztul a lét szennye,
s újra élnénk száz régi csodát,
mondanám én, de tudom, hiába,
mindenkinél győz a józan ész,
s lelkük mozaikjaiba zárva
villan egyet a „felismerés” ...
Hogyha régi barátomnak mondom,
megkérdezi tőlem, ittam-e,
családtagnak : ő, hogy mi a gondom,
vagy a ciklusom rendbe’ van-e,
kollégáknak lányos zavaromban,
azt hiszik, valamit akarok,
vagy tán kiröhögnek azon nyomban,
vagy mondják, hogy éppen zavarok,
mondanám én, de senki se várja,
nevetséges közhely lett a szó,
gúnyos megjegyzések gátja zárja
mi öröktől fogva áradó,
a tengerre visszaküldöm habnak,
legyen ott kavargón tejfehér,
s visszamegyek tehetetlen rabnak,
bár a szó örökre bennem él.

Ajánlás:
Kössétek be a szemem,
kössétek be a szám,
felejtsétek el a nevem,
ne várjatok ti rám,
fegyelmezett kultúr-tömeg
unalommal körbezárva
rég kiszáradt rózsa-tövek,
nem éleszt újra a pára.

Aknay Tibor: Emlékpróba












Először az illata tűnt el,
aztán bőrének érintése,
a kétkedés a szemében,
ahogy visszanézett
a vonat lépcsőjéről.
Végül szétesett minden,
csak a neve maradt
egy kölcsönadott könyvben
felejtett könyvjelzőn,
egy sztori egy idegenről,
akinek elloptam az emlékeit.

Aknay Tibor: Megőrzöm arcom

Megvívtam kudarcaimért
és őrzöm veszteségem.
Remélem, lesz, aki megért,
s nem marad rám a szégyen.

Már nem akarok győzni,
hagyom, hogy lehagyjanak.
Örökölt daccal építem
naponta hit váramat.
Lehettem volna, de ki is?
Talán valaki mása.
De megőrzöm arcom az
örökkévalóságra.

Aknay Tibor: Hogy a mi örömünk












(egyszerű kis dal) 

Úgy menj át az úton,
mintha velem volnál,
mintha emlékeznél,
mikor velem voltál.
Ahogyan tehozzád
jöttömnek örültél,
amikor távoztam,
szívedbe kísértél.
Úgy őrizzük egymást,
lánctalanul láncon,
hogy a mi örömünk
egymásban ne fájjon.

Fecske Csaba: Nincs kinek

ülnék apámmal kint az udvaron
a kecskelábú asztal mellett
borozgatnánk szó szót követne
lassan kimérten botorkálva
kora ősz lenne az érő Izabella
illata időzne körülöttünk hallanánk
a zöldjüket vesztő fűszálak méltatlankodását
az útról beköszönne egy-egy kedves ismerős
tekintetünket húzva maga után akaratlanul
a harangszó felezte nap második felében
lennénk s mi észre se vennénk hogy életünk
hátra lévő részét kezdtük el a délutáni nap
cirógatna anyásan fülünkben macskánk bölcs
dorombolása mosolyt – optimista eleven plakát –
tűznék arcomra és azt mondanám
amit még sohase mondtam de ki kellett
volna mondani rég

mégse mondom mert már nincs kinek

2019. augusztus 9., péntek

Falu Tamás: Ima




A nyelvemen nem hang lebeg,
Hanem aranyfolyam.
Bearanyozom nevedet
Imámmal, én Uram.

Kezemben nehéz vaslakat,
Felnyújtom, mint torony,
Hogy zárd be kegyelmedbe azt,
Kiért imádkozom!

Éltes Enikő: Hit

Csukott szájjal
mosolyogva
tudod-e milyen
a sikoly
amikor már már
megpattan az élet is benned
az erőfeszítéstől
s akkor imádkozni kezdesz
előbb összefüggéstelen
kergetve a szavakat
mint nyári zivatar előtt
szél a port majd
összeáll az a mondat
az egyetlen és
megadod magad
üvöltésként
terül el rajtad
a tehetetlenség
valami bábuként rángat
túlságosan nagy ez a játszma
s inkább hiszed
a halál csak a hitetlené
másként elveszítesz mindent
aminek értelme van

Alföldi Géza: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
Magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!

Bartalis János: Isteni bölcsesség

Az isteni bölcseség: minden.
Az én bölcseségem annyi, mint falevél,
mit elsodor a szél.
Az isteni bölcseség színtiszta víz,
melyben meglátom az én szorongó, félszeg
ügyefogyottságom...
Hibám van sok.
Tévelygésem töméntelen.
Bukdácsolok, mint szárnyalni nem tudó
madár...
Elkárhozok minden bizonnyal.
Bűnök tüzére jutok.
Egy világháló összefog Szép-valakivel.
Halálos váltságban sem lesz nekem részem.
Egyetlen erényem,
hogy szeretem a Szépet
és akarom a - Jót.

2019. augusztus 7., szerda

Ady Endre: Akik mindig elkésnek

Mi mindig mindenről elkésünk,
Mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomoru a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.

Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
Lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.

Mi mindig mindenről elkésünk,
Késő az álmunk, a sikerünk,
Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
Mi mindig mindenről elkésünk.

Ady Endre: Lázár a palota előtt









I.

Éjfél, valaki dúskál:
Neszt küld a drága palota.
Pénzt olvas valaki.
Zenék zenéje:
Nem hallottam még ilyet soha.

Selymes papirok,
Ím, halk és büszke zsoltárra gyújtnak.
Csilingelnek a kölyökércek.
Zeng az arany
S az én könnyeim hullnak.

S én a palotát támasztom.
Zúg, megtolul, viharzik a zene.
Milyen zsolozsma,
Mintha a világ
Minden öröme benne zengene.

Kié az a pénz?
Az én könnyeim hullnak.
Száradjon el a keze,
Gonosz és boldog keze
A nyomorultnak.

II.

Egy cifra házban
Örömben, lázban
Összegyültek a gazdagok.
Énekeltek a gazdagok
Egy cifra házban.

Az utca sarkán,
Íme, vad, harsány
Zsoltár zendül. Lázár dalol,
Fölnéz a házra és dalol
Az utca sarkán.

Mélyén az éjnek
Mint támad ének?
Elsápadnak a gazdagok,
Elnémulnak a gazdagok
Mélyén az éjnek.

 S csönd, Lázár hallgat.
Tapsot a dalnak.
És tapsolnak a gazdagok,
Hahotáznak a gazdagok.
S csönd, Lázár hallgat.

III.

Ősszel és szomoruan jön meg
Az öreg Lázár a Bibliából
S a gazdagok félve köszönnek.

Lázár lélegzik, lépdel, hallgat.
Látatlanul vele érkeznek
Régi, nagy, béna, ős hatalmak.

Lázárnak néha melle hördül,
Szeretne egy nagyot kacagni,
De a szája sírásra görbül.

Lázár az örök őszibéna
S a Földön még szokás örülni.
Ő is szeretne néhanéha.

Ő is szeretne táncra kelni
S rőt erdőkben, rőt szatirokkal
Tréfás dudánál énekelni.

Be is áll az örömpiacra,
Rossz mellével asszonyokat vár
S valamit, amitől kacagna.

Óbort és mustot hoz elébe
A gazdagok megriadt nyája
S ő bekóstol az édes lébe.

Bekóstol s testét megcsiklandja
Olykor egy lány, olykor egy asszony
S ez a Lázár örök kalandja.

Asztmás melléből fuldokolva
Jön föl az Ősznek köhögése,
Mintha egy csúf kéjsóhaj volna.

Erre a köhögős örömre
Elfakulnak szivek és arcok:
Ősz lesz. Mintha a Halál jönne.