Takács Zsuzsa: Madarak

Még rémület fog el, hogy tervezem,  

véget vetek a veled való kapcsolatnak,  

de megfészkelt bennem a gondolat  

és ki fogja költeni tojásait.  

A gyönge csőrök szerelmem szétszedik.  

Először hűvös érintés aztán élesebb, gyorsabb,  

mindig ugyanott, követelőző, ellenállhatatlan  

vágy idegeimben: mindentől szabadulni.  

Rettegve gondolok eljövendő életemre.  

Nem volt senkinek közele édesebb,  

sötétbarna ajtók mögött a virrasztás veled –  

A végső nap után ujjongó hangzavarra ébredek.  

Először nem hiszem el, hogy közös  

időnknek vége, tompa türelmetlenséget érzek.  

Aztán visszaemlékszem a részletekre:  

a fekete szárnyalók kiszálltak belőlem.   

Révész Szilvia: Miről szólnak a találkozásaink?

„ A rágalmazó titkokat fed fel, azért a fecsegővel ne barátkozz!” 

(Péld.20:19)     

Hatással vagyunk egymásra. A találkozásaink, beszélgetéseink nyomot hagynak bennünk - és a másikban is. De mire használjuk őket? Miről szólnak a találkozásaink?  

Sok beszéd csak felszínes fecsegés. Nincs benne semmi mélység, gyakran parttalan és céltalan. Beszélünk, hogy elüssük az időt, s hogy leplezzük a valóságot. A felszínes csevegés valójában a mély hallgatás megfelelője. Esélyt se adunk arra, hogy a valódi kérdések a felszínre jöjjenek.  

Aztán ott vannak a “harmadik típusú találkozások”. Amikor kettőnk beszélgetésében egy harmadik ember lesz a téma. Kibeszéljük a titkait, továbbgondoljuk, érteni véljük a helyzetét, és így terjed a rágalmazás, pletyka. Hívők közt persze álszent módon szigorúan csak “ima-témaként”!     

Miért teszünk ilyet, miért árulunk el másokat? Néhányan csak azért, mert nincs gyakorlatuk az őszinte kapcsolódásban. Mások gonoszságból, kicsinyes bosszúvágyból, vagy mert saját kudarcaikat vélik kompenzálni mások nehézségeinek felemlegetésével.  

Mások beszélgetéseire nincs ráhatásunk - még akkor se, ha azok rólunk szólnak, kárt tesznek nekünk. Sajnos sokszor a szembesítés se segít, hisz az, aki előszeretettel beszél másokról, csak ritkán érzi át a súlyát és vállalja fel a felesősségét a szavainak.  

Az Ige azt tanácsolja, az ilyenekkel ne barátkozz, ne őt ajándékozd meg a bizalmaddal.  

Egy idősebb ember egyszer azt mondta: biztos lehetek benne, hogy az az ember, aki előttem felfedi mások titkait, másokról rosszakat beszél, az legközelebb ugyanolyan könnyedén továbbadja az én bizalmas közléseimet is valakinek, ha úgy adódik. Fájdalmas felismerés volt, ahogy azóta is fáj szembenézni a hasonló helyzetekkel. De felelős a saját szavaimért, tetteimért vagyok, hogy én mit osztok meg másokkal, hogy kivel osztom meg a szívemet, hogy miről szólnak a találkozásaim, beszélgetéseim.  

Szóljanak ma a találkozásaim arról, amit Isten szeretne elvégezni azokban! Ha kell, legyen bátorságom önmagamról, a valóságról beszélni. Ha kell, vegyem észre azt a másik embert, akit nem véletlenül sodort az Úr az utamba. Legyek a számára egy hírforrás helyett a bátorítás, a reménység, a szeretet, az öröm csatornája ma! 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Makay Ida: Más időben

Azóta ott vagy. Más időben, 

ahol más csillagrend szerint 

merülnek el a percek, évek, 

ott, ahol más eget feszít 

föléd az ismeretlen Isten, 

ahol a fiává fogad 

ahová vágyunk mind, az ország, 

S megméretlen tereid fölött 

Atlantisz-éj a boltozat.

Iancu Laura: Fecskék

A kezem öregebb, mint 

              a szívem. Naphosszat 

azt játssza, hogy megérint. 

Estére összemarkolja 

              fájdalmait, 

              földig érő reszketéseit, 

églakó bőröd melegét, 

              és amikor a villásfarkú fecske 

              etetni kezdi fiait, 

szélnek ereszti arcodat.

Iancu Laura: Neved

olyan volt 

              mint jó estét kívánni 

hegyek közé szorult 

              szorongó mennydörgésnek 

olyan volt 

              mint túl nagyot harapni 

véget vetni az éhségnek 

              olyan volt 

megégett szájjal hívni 

              biztosabb szóval 

              a kígyózó villámnál 

mintha egyhetes hallgatás után 

              nevedet 

tévesen mondanám

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 

              eljött házunk elé egy 

madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 

Bolondos esthomályba hullott 

              utánad kiáltott szavam — 

marasztaltalak volna még 

              a diófák között. 

              Az úton. 

Meglátta piros szívemet 

a tél és 

              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 

              vasárnap 

nem vétek homlokon csókolni 

              fekete-fehér arcodat…

Markó Béla: Emmausz után

Caravaggio: A hitetlen Tamás, 

1599, olaj, vászon, 107 x 146 cm, 

Sanssouci képtár, Potsdam 

*

Egy láthatatlan angyal simogat, 

de ha kérdezem, senki sem felel, 

s gyorsan elolvad forró arcomon 

az idetévedt néhány hópehely. 

Valami hírnök jár errefelé, 

talán azért jött, hogy szóljon nekem, 

roskadásig van hóval fent az ég, 

s holnaptól változik az életem. 

Nincs ebben semmi új, hisz eddig is 

ugyanígy napról napra változott, 

meg-megérintett könnyű ujjbegye, 

hol esőt, hol meg napsütést hozott. 

Lehet, hogy sóvár képzelgés csupán, 

mert közben mégis minden ugyanaz, 

és mintha más lenne, elém kerül 

hátsó utakon az elmúlt tavasz. 

Nem bánom már a torlódó időt, 

és nem rémít, ami különbözik, 

mert Isten mindig más alakot ölt, 

s ami egyforma, egyre ördögibb. 

Testedbe mártom kezemet, Uram, 

hogy hátha való lesz a látomás, 

tudom, hogy nem vagy, de tapintalak, 

s vágyom rád, mint a hitetlen Tamás.

Demény Péter: Apazsoltárok

Sorompó 

Holnap meghalok, 

és még mindig 

nem fogom tudni, jókor 

engedtem-e le a 

sorompót, jókor emeltem-e 

fel. Volt, ami átszáguldott 

nyugodtan, pedig nem kellett 

volna, és akadt, ami nem 

siethetett, pedig nagyon 

kellett volna. És ami 

éppen jókor, az nem mindig 

szerzett akkora örömöt. Vagy 

talán csak az ember vár el túl 

sokat? Én biztosan túl 

sokat vártam el, de hát 

nem lehettem vonat is, sorompó 

is, bakter is. Fütty, az nagyon 

lettem volna. Majd 

legközelebb. 

Méh 

Lesz-e legközelebb? Nem 

mondom, hogy ez a kérdés, csak 

ez a kérdés. Nem is a hiúság, vagy 

a mohóság, csak a vágy, hogy 

valamit végre jól, végig 

hibátlanul. Zümmögni, virágról 

virágra szállni, mézet ereszteni, és 

megszűnni. Olyan nagy 

kívánság? Megbántottam 

a lyányomat, és 

még élek.

Makay Ida: Kigyúlt toronyban

És egyszer jössz. Nagy tűzmadarak 

ajtómig elkísérnek. 

Szív dobbanásom ritmusa 

lángnyelvek reszketése. 

Feszített tükrű csönd az ég. 

Millió húr szakad. 

Hajnaltól kigyúlt toronyban 

Vergődik a harang.

Ewa Fiszer: (Mert amikor meghal valaki...)

 Szeretett Testvérem emlékére!

Mert amikor meghal valaki 

Be kell csapni az ajtót, 

Elszigetelni az ablakot s a szívet, 

Hogy ne vigyen magával 

Többet, mint amit el tud viselni 

A második leghosszabb pillanat.   

Dabi István fordítása

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 

az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 

emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 

első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 

vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 

hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 

a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 

reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 

ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 

közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 

történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 

jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 

az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 

a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 

nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 

szemünk, Istenem, de jó is többes szám 

első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Simek Valéria: Valahol messze

Hajadban elül a szél, 

táncos jókedved van. 

Ájulásba zuhan a Nap, 

fekszik a mézszínű avarban. 

Füst fűszerezi utad. 

Égig érő énekedben 

előjönnek belőled napjaid. 

Valahol messze egy vonat 

kúszik, jössz és megtalálsz. 

Az eső a Bakony kebleit 

mossa, földig ér sötét 

szoknyája. Az elsötétülő 

ablakok mögött most 

mondanak értünk imát.

Visky András: Augustinus - apokrifok

A mélységből kiáltunk hozzád 

Uraknak Ura, akinek a szívét betölti a lényed áradó ragyogása 

és irántad való teljes szeretetre törekszik, 

vajon eljut-e a felebarát szeretetéig? 

Vajon nem a legtökéletesebb magányosság helyét fogja-e megkeresni, 

hogy szerelmében maradéktalanul elmerüljön, 

és teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből 

téged szeressen, fölemelkedve hozzád? 

Szegények nincstelen királya, Megváltónk, aki a legkisebbek szolgálatára teszi fel az életét, 

és nem tanácskozva testtel és vérrel elmegy az elesettség legvégső határáig, 

és önmagát a végsőkig megtagadva az esendőt maga fölé emeli, 

és közösséget vállal az elveszettel,

magára veszi az elkeseredettek reménytelenségét, 

mert önmagánál, aki maga is szeretetre szorul, 

jobban szereti felebarátját, 

aki már önmaga szeretetére sem képes — 

az az ember vajon eljut-e a féltőn szerető Isten szeretetéig? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a magányosságban élő, 

amikor kivonul a puszta helyekre? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a felebarátért fáradozó, 

aki szeretetét a másikban akarja megvalósulni látni? 

Odafent vagy a legmagasabb helyeken, 

Te tőlünk mindenben különböző Legszentebb, 

fénnyel és méltósággal, dicsőséggel és fennséggel ékes — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elfoglaltad a legutolsó helyet, 

Te hozzánk mindenben hasonlító Legszentebb, 

alászálltál az Atya közelségéből, hogy megismerjük a veled való lakozás 

üdvösségét — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Egyedül tebenned nyugodhat meg a mi lelkünk, emberré lett Megváltó, 

aki eljövendő vagy, noha már közénk jöttél, 

hogy magadhoz vedd a Tőled távol élőket — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elrejtőztél a gyöngeségben 

Amiképpen meghal a régi, mint a földbe rejtett gabonamag, 

hogy új legyen, zsenge és fogyatkozás nélküli, 

tekintetre kedves és túláradó, — 

Ugyanúgy előbb régi lettél miérettünk, 

Te mindig új, 

magadra öltötted az ideiglenességet, 

Te örökkévaló, 

Megmutatkoztál nekünk, 

Te kifakadt Ige. 

Elrejtőztél az emberi testben és növekedtél, 

Aki növekedést adó vagy, 

tanultál az eljöveteledet hirdető bölcsek lábainál, 

Aki magad vagy a bölcsesség, 

ember gyermekévé lettél a romlandó test ruhájában, 

Aki mindeneknek atyja vagy, 

kitaszított lettél, szakadatlan vándor, 

Aki otthona vagy a világmindenségnek, 

teremtmény lettél a sötétségben járó teremtmények között, 

Aki a teremtő világosság vagy. 

Mert istenséged Istentől pillanatra el nem szakadt, 

bár földig rombolta benned a halál az embert, 

és megsemmisítette benned a könyörületesség az Istent, 

Hogy a mélység torkát elrekeszd előlünk, gyilkosaid elől. 

Felemelkedtél a harmadik napon, 

romolhatatlan testedet a romlás sebeivel megjelölted, 

hogy felismerjünk, Feltámadott Bárány, 

akik a szív egyszerűségében szeretünk Téged, 

akik életünk egészével szólítunk téged, 

akik nevünket nevedbe rejtettük, 

Hogy szerelmedtől többé el ne szakadjunk, az idők legvégéig.

Pilinszky János: [ Bajvivás volt itt...]

Bajvivás volt itt: az ifjú Minden 

keresztüldöfte Titok-dárdával 

az én szívemben a halál szívét, 

ám él a szívem és él az Isten.

Pilinszky János: [ Ezentúl nincsen senki élő...]

Ezentúl nincsen senki élő, 

ki megosztozhatna veled 

abban az egyszeri csodában, 

hogy pillantásod és hajad van, 

arcod, meleged és kezed. 

Úgy vagyunk, mint az állatok 

kik összebújva megmerednek.