Oláh András: Új cirkusz készül

„ mi is az hogy civilizáció 

az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni kezd a tetvektől” 

(Kassák Lajos)     

romlik a szem – elgörbült egy álom – 

kaszinótermünkben blöffnek tűnt a járom 

silány fényt szült a bordélyház ablaka 

megbarnult a szív hamis a ballada 

hazugság-akol a civilizáció 

tetvétől irtózik a fennkölt ráció  

prűd ladik billeg a zavaros Tiszán 

szennyezett a víz – olajfolt és cián – 

behódol a csermely a szikkasztó aszálynak 

nádasában régen vadkacsák tanyáztak 

de üres lett a szó törött a képkeret 

evakuálni kell innen az életet  

új cirkusz készül – röhög a sok svihák – 

drótkötélen táncol az agyament világ 

madarak hangján szirénák vijjognak 

áldozatok adnak fegyvert a gyilkosnak 

hűvös a szabadság – nem tudjuk hova tart – 

Krisztus a Golgotán néhány szót eltakart  

magamban beszélek – mégis hozzá s vele – 

kocsmapultunk régtől a csönd kérdőjele 

bűvészkalap takar gyáva rongyszőnyeget 

Isten álruhában közöttünk őgyeleg 

megretten s elszörnyed attól amit lát 

– bohócsipkát öltött magára a világ   

Takács Zsuzsa: Pohár

Ha volna mód a felejtésre, volna 

fátyolt borítanunk mire. A keserű 

ital a karimáig ér. Betelt a pohár. 

Idd ki, szólunk komoran magunknak. 

Gyötrő szomjúságot érzünk a kehelyre.

Takács Zsuzsa: Felolvasás

                                  T.J. emlékére   

De hiszen ott ül a második sor szélén és 

mosolyog, gondoltam magamban, amikor 

felolvastam a halálodról szóló verseket, 

elsírtam magamat, és a szégyentől elvörösödtem. 

Ráadásul többen sírtak a színházteremben. 

De hiszen ott ülsz, mosolyogsz és nemet intesz, 

győzködtem magamat. Harmincöt éves 

vagy újra, rázod a fejedet, hogy tévedek: 

nincs is halál. Menjek csak vissza a kórterembe, 

folytatod, nézzem meg az ágyadat: üres. 

Ha te is elhiszed, hogy meghaltam, halott 

vagyok valóban – teszed hozzá. 

Pannonhalma, 2018. augusztus

Takács Zsuzsa: Ítélet ideje

                            Kalkuttai Teréz emlékére     

Nem tudok mit meg nem tenni Érted, csak 

valamilyen végső formához ragaszkodom, 

mint egy félig beroskadt odúhoz, amelyet 

magamra vettem, amelyben kevésbé fázom.  

Hol tartózkodjam, ha nem a testben, amikor 

ítéleted ideje eljön? A csupa ránc, csupa 

sebhely öregasszony kék-fehér szegélyes 

fátyola alól föltekint a bárányfelhős égre.  

A Mennyország neki már semmit nem jelent. 

Nem lát közeledni a fényes trónuson, 

fohászkodik könyörületes szívedhez mégis.  

A mélységek felé: magasba emelve 

göcsörtös ujjait jelentkezik Neked. 

Itt vagyok, ahova helyeztél, Istenem.

Takács Zsuzsa: A máskor annyira elbizakodott terek

                              „ de eljön értünk, és magához ölel nővérünk, 

                                                    a Halál, s fut velünk, innen, el"

                                                                        (Velünk, innen, el)  

1.  

Olyan leszek, gondoltam, mint Ady, Rimbaud, 

és Verlaine, mint az összes lázadó, akinek élete 

a tét: a jövője fényes, a jelene sötét, 

és verseimhez a barátnőm szerez majd gyászzenét. 

55-ben tüdőgyulladásomat tüdőbajnak hitték, 

és a Szabadság-hegyi Gyerekszanatóriumba vittek. 

A bőröndömbe tettem rendszerellenes, halálvággyal 

teli verseimet, de a spirálfüzet estére eltűnt. 

A rettegéstől felszökött a lázam. Közben a szomszéd 

ágyon fekvő gyönyörű, kopasz, égő szemű lány 

beszámolt róla, hogy a bátyja ávós, aki egy óriás- 

darálón a Dunába aprítja a rendszer ellenségeit. 

Biztos voltam benne, hogy ott végzem én is.  

Október 23-a keddi napra esett. Mámorító, 

verőfényes idő volt. Hosszú sorokban összekapaszkodva 

vonultunk a Petőfi térre, aztán a Bem-szoborhoz. 

Szerdán váratlanul becsöngetett F. L., akivel 

egy nyári munkán ismerkedtem meg. 

Azt mondta, hogy hetek óta készül hozzánk, 

de félt, hogy nem örülnék neki.  

Átadott egy Michelangelo-albumot. Kedvenc freskói 

ezek, a Sixtus-kápolna képei, magyarázta, 

s hogy elhozta nekem őket. Nem találkoztunk többé. 

Csütörtökön, a Parlament előtt lelőtték. 

Rokonszenven kívül mást nem éreztem iránta, 

különben is irreálisnak tekintettem a halált.  

2.  

Nem tudom, más is észrevette-e már, hogy 

ősszel közelebb lépnek egymáshoz a házak, 

az utcák, a máskor annyira elbizakodott terek. 

Én először ötvenhat november másodikán, 

Halottak napján észleltem ezt. Az összetartozás 

tudata átjárta napjainkat, a felnőttek azt mondták, 

hogy győztünk, így gondoltam én is.  

Aztán eljött a vasárnap. Esősre és hidegre váltott 

az idő, mély sóhaj járta be a várost, mindenkit legyűrt 

a jeges rémület. A barátnőm egy délelőtt váratlanul 

beállított hozzánk, papírt kért és tollat, levelet írt, 

és azt mondta, hogy csak akkor olvassam el, ha már 

elment. A papíron az állt, hogy másnap hajnalban 

egy teherautó leteszi őket a nyugati határszélen,  

és kért, hogy menjek velük én is. 

Anyját (aki leszállt a teherautóról, és visszafordult  

a családi ezüstért a határon) az oroszok lelőtték. 

A barátnőm elvégezte az Ontariói Egyetem textil- 

mérnöki karát, és felejtette a felkavaró, hajdani 

zenéket. Huszonhét év múlva hazajött, 

és fölhívott, hogy találkozzunk.  

Gyertyafényes asztalnál várt rám egy belvárosi 

étteremben. Elegáns volt, divatosan vézna, 

ahogy a nyugati nők általában. Leültem mellé. 

Közelhúzódott hozzám, ettől zavarba jöttem. 

Láttam, hogy boldogtalan. Bizonygattam, 

hogy mennyire boldog vagyok, 

s hogy mennyire szeretem a férfiakat.

Baranyi Ferenc: Fogadalom

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. 

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, 

mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, 

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, 

mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. 

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, 

midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, 

nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások 

alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. 

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, 

hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, 

s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából 

kemény életre trombitáljalak. 

Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, 

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, 

mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, 

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, 

mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők 

egykedvűsége képes, 

és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, 

hogy veled végre magammá lehessek, 

és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.  

Csak szeretlek.  

(1968)

Sebestény-Jáger Orsolya: A reggelek

Kéréseimet mindig Hozzád vittem, 

s a reggel térdepelt a fürdőszoba kövén. 

Szavakba öntve halkan suttogtam, 

mert hittem, hogy hallod. Ebben hittem én. 

Tudtam, hogy hallod, s mindig reméltem 

tiszta jelenléted végtelen erejét, 

mint amikor régen, elalvás előtt  

neved kimondtam és eloszlott a sötét. 

Évek szelíd súlyait a vállam 

megadóan viszi, mert szívemből hiszem, 

hogy ami történik, mindig úgy van jól, 

ahogyan Te adod. Édes, jó Istenem.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ideje volna

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért születünk erre a világra, 

és mit is várjunk ettől az egésztől? 

Mécsesem még csak félig égett, 

azon a kimondhatatlan, égi asztalon, 

amit születésemkor azért adtál, 

hogy erősen tartson, időtlen oltalom. 

S percek hullanak koppanva alá, 

magamba nézek, csöndben megállok, 

mert tudom, hogy szélfútta réteken 

szállhat a lelkem, és nincsenek határok. 

Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged 

a legszebb küldetés, amely csak adatott, 

s ki nem látja mindezt, mindhiába 

él a testében – a lelke halott. 

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért is adod az életünket, 

a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?

Anne Seidlitz

" Amikor Isten megméri az embert, a mérőszalagot nem a derekához, 

hanem a szívéhez illeszti."

Makay Ida: Szertartás

Szertartás ez már, nem panasz. 

Végleges lettél. A szobor, 

melyet a mély márványterem 

királyi csendje leng körül. 

Nem siratás ez. Rekviem. 

A súlyos mennydrapérián 

átfénylik hűsen a derű. 

Lombok mormolják: úgy legyen. 

Szertartás már ez. Gyönyörű.

Makay Ida: Mementó

Itt áll a fa. Virág és gyümölcs 

elmúlott róla. Csak az árva váz, 

a jellé szikkadt szerkezet maradt. 

Itt áll a fa, mit többé nem aláz 

a változás kényszer-parancsszava. 

A puszta gyász a tájba költözött. 

Itt áll a fa, hol villog a tavasz. 

A mementó az ölelés fölött.

Áfra János: A mozdulatok hidege

Láttam arcokra mély ráncokat kúszni, 

láttam nyitott szájakat megfeszülve köpni, 

láttam a vörös kezek ökölbeszorulását 

és szemekben megszűnni a szeretet pulzusát, 

mikor a vér a kitágult pupilla köré tolult, 

mikor levegőért kapkodva a beszéd elszorult, 

mikor a gyors szívverésben a béke megrepedt, 

mert hiú izzás kezdődött a szájpadlás felett. 

Mi nem a megcsalástól, a félelemtől félünk, 

hogy kimerült szemekben csata után mit érzünk. 

Falba tört kezek, arcba tört szavak, de miért? 

S ha nem is történt semmi, az egész mit ért? 

Megbocsájt a kéz, a szem s a száj egymásnak, 

pedig tudod, a vitában együtt mutattak másnak, 

s remegsz, mintha félni kéne, nyugtodban mi lesz – 

ha magára marad a féltékenység, majd mit érez. 

Mert külön életet élnek az indulatok köztünk, 

fáradtan megpihennek arcokon, míg veszekszünk, 

aztán fémesen nyugodt, dermesztő eszközt hagynak 

két egymást boncoló jövőbeli mozdulatnak.

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző 

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban, 

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

A nap gondolata

A békesség hiánya legtöbbször egyszerűen Istennek az életünkből való mellőzéséből fakad.   

Villányi László

A szép vörösesszőke 

Vörösesszőke, ez kétségtelen, de szűk a homloka, 

s förtelmesen tűnik el szájában a menü, 

a szemöldökét túlságosan vékonyra szedte ki, 

szempilláiról pedig hiába kérdezi lelkesen 

a pincérnő, hogy „ez tényleg a tiéd?”, 

rémesen sötétlik világos szeme fölött; 

igazából a versben szép, ahol megszületett, 

esetleg a szökőkút jótékony párájától takarva, 

a haja viszont dúsan gyönyörű, és megható lehet 

a vörösesszőke pihék csillogó puhasága, ott alant. 

Az ékszerimádó 

Mindegyik ujján gyűrű, összes fülében fülbevaló 

éktelenkedik, bizonyára a lábujjai sem árválkodnak 

csupaszon, ha máskor nem, éjszakára feldíszíti őket is, 

meglehetősen kemény lehet simogatása, bár mély, 

agyondohányzott hangjából ítélve nem éppen 

romantikus alkat, ujjai között a cigaretta érintését szereti, 

az ékszerek és a füst találkozását gondolja gyönyörűnek, 

hajmosásra nincs ideje, a víz csak ártana díszeinek, 

esténként dobozkáit nyitogatja, készül a másnapi fellépésre, 

nem kis fejtörést okoz, melyik gyűrűt viselje majd kisujján. 

Az erős ember 

Ő a világ ura, úgy érzi, amikor beül autójába, 

ha túl sokan vannak, kicsit bömbölteti a motort, 

araszol előre, mint a barmokat, így ösztökéli 

gyorsabb haladásra az embereket, mit képzelnek, 

a zebra nem sétatér, élvezi ijedtségét annak, 

aki előtt átsiklik hirtelen, vagy ha megugrik 

egy vénasszony, élhetetlenek ezek a gyalogosok, 

hajtogatja magában, még egy kocsira valót 

se tudtak összekaparni, mérgében teljes hangerőre 

állítja a zenét, belevigyorog azok szánalmas képébe, 

akik félénken pillognak felé, elküldi a kurva anyjába, 

ha valaki akadályozza az előzésben, ahogyan egy gilisztát 

szel ketté, legszívesebben úgy hajtana át a rusnya testeken. 

A sietős 

Rohanás az élete, ezt mindenki láthatja úton útfélen, 

amikor tűsarkúban, szűk szoknyában tipeg szélsebesen 

vagy kirobban a liftből, amúgy néhány emeletet pár 

másodperc alatt teljesít, rengeteg teendője van minden 

percben, számtalan fontos kérdést kell megoldania minden 

órában, fut egyik napból a másikba, még álmában sincs 

megállás, nyilvánvalóan ő ad lendületet a világnak, 

villámgyorsan ő rakja helyre a dolgokat, temetésén meglódul 

majd koporsója, szaladhatnak utána a kényelmes gyászolók. 

Az aggodalmas 

Akkor száll fel a vonatra, ha jóelőre tájékozódott, 

a legfrissebb statisztika szerint melyik a legkevésbé 

veszélyes vagon ütközés, kisiklás esetén, azonnal 

a vészféket keresi, beméri a vészkijáratot, az üvegtörő 

kalapácsot, a repülőn kívülről fújja, hol a mentőmellény 

helye, milyen sorrendben kell cselekednie a bajban, 

a stewardesst gyanakvóan nézi, vajon kellő alapossággal 

mutat-e be minden fontos részletet, a szállodában első 

dolga, hogy megtanulja a menekülési útvonalat, 

megnézze a tűzcsap, a poroltó helyét, folyamatosan 

tájékozódik az egzakt mérésekről, csak olyan helyre 

utazik, amelyik földrengés szempontjából biztonságos, 

ahol még sohasem volt tűzvész, szökőár, vulkánkitörés, 

s ahol van kétszázhúsz volt, hogy bedughassa hajszárítóját.