ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől,
miért születünk erre a világra,
és mit is várjunk ettől az egésztől?
Mécsesem még csak félig égett,
azon a kimondhatatlan, égi asztalon,
amit születésemkor azért adtál,
hogy erősen tartson, időtlen oltalom.
S percek hullanak koppanva alá,
magamba nézek, csöndben megállok,
mert tudom, hogy szélfútta réteken
szállhat a lelkem, és nincsenek határok.
Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged
a legszebb küldetés, amely csak adatott,
s ki nem látja mindezt, mindhiába
él a testében – a lelke halott.
Ideje volna megkérdezni már,
ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől,
miért is adod az életünket,
a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése