Áprily Lajos: Mennék eléd

Mennék eléd, mert itt vagy már közel. 

A déli oldalon leselkedel. 

Gyökerek hallják könnyű léptedet, 

átküldesz egy-egy halk leheletet, 

mely szűzies még és illattalan, 

de sejtető, jó langyossága van. 

Csak arcom érzi még, nem sejti más, 

varázs van benne, keltető varázs. 

Ahol jársz, néma éberség fogad, 

keresed a rügyes sombokrokat, 

hogy langyosságoddal rájuk lehelj 

s kipattanjon a sárga kis kehely. 

Feljössz az élre, melyet hó erez, 

íj válladon, a hátadon tegez, 

benne az arany nyilakat hozod, 

melyekkel a telet megnyilazod. 

Mennék eléd, s mint fényváró anyám, 

még utoljára elkiáltanám 

nevedet, melyből napfény sugaraz:  

Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!

József Attila: Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk, 

Milyen jó lenne nem ütni vissza 

Se kézzel, se szóval, 

Világitni a napvilággal, 

Elaltatni az éjszakával, 

Szólni a gyávaság szavával, 

De sose ütni vissza. 

Lelkeimmel pörölnöm kéne 

S élvén is vagyok most a béke. 

Kristály patakvíz folydogál 

Gyémántos medrü ereimben. 

Szelid fényesség az ingem 

És béke, béke mindenütt, 

Pedig csak én élek vele!… 

Fölemelnek a napsugarak, 

Isten megcsókolja minden arcom 

És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem 

A pusztaság fele. 

(1924. július 10.)  

Kosztolányi Dezső: Zászló

Csak bot és vászon, 

de nem bot és vászon, 

hanem zászló. 

Mindíg beszél. 

Mindíg lobog. 

Mindíg lázas. 

Mindíg önkívületben van 

az utca fölött, 

föllengő magasan 

egész az égben 

s hirdet valamit 

rajongva. 

Ha már megszokták és rá se figyelnek, 

ha alszanak is, 

éjjel és nappal, 

úgyhogy egészen lesoványodott, 

s áll, mint egy vézna, apostoli szónok 

a háztető ormán, egyedül, 

birkózva a csönddel és a viharral, 

haszontalanul és egyre fönségesebben, 

lobog, 

beszél. 

Lelkem, te is, te is – 

ne bot és vászon – 

légy zászló. 

(1925)  

Advent 2022

Advent negyedik vasárnapja.

Tökéletes szeretet - Cseri Kálmán adventi gondolatai

Cseri Kálmán adventi gondolatai

Reményik Sándor: A mi adventünk

A békejobb még vissza-visszarándul, 

Rángatja görcs: gőg, szégyen, gyűlölet, 

Engedne az ököl, de megkeményszik.  

Ezer anyaszív ezer sebből vérzik, 

Ezer lelket mar vasfoggal a kétely: 

A borzalom vajjon a csúcsra ért fel? 

S reszketve éled a reménység: hátha, 

Hátha van a rémségnek netovábbja.  

A békejobb még vissza-visszarándul, 

Még lőporfüsttől fekete a völgy 

S kaszáját gúnnyal feni a halál, 

De már valami köztünk s közte áll, 

De hegyormokon csendes rőzseláng, 

De a lélekben béketüzek égnek 

S ezer haranggal harangoz az Élet!

Reményik Sándor: Őszi csodák

          Dr. Filep Gyulának 

Ülve a karosszékben, 

Ma legelőször néztem 

Szemközt az utcasort. 

A tekintetem rátévedt egy fára: 

Nini még most sem sárga. 

Zöldnek tartotta meg 

Szép reménység-ruhában 

Az, aki megtarthat mindeneket. 

És én is élek, 

És én is élek 

S megvannak mind, akiket szeretek. 

S e nekem-láthatatlan tündér-őszben 

Eljönnek hozzám az őszi csodák: 

Másodszor borulnak tündér-virágba 

S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt 

Az almafák.  

S a drága földön, nem is olyan messze 

Másodszor érett meg most a cseresznye, 

Az elnyílt őszi-kikerics helyén, 

Őszi bánat és lila gyász után, 

Októberi dombok oldalain 

Pompázik a tavaszi kankalin. 

Rügyet bont minden ág 

S belőlem is szinte nap-nap után 

Kihajt egy vers-virág. 

S ki tudja még mi lesz? 

Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal 

Zúgni fogok erdőkkel egyetemben 

Lombkoronás, orgonás áhítattal.  

Ülve a karosszékben, 

Ma legelőször néztem 

Szemközt az utcasort. 

Az utcasor felett 

Egy színes felleget. 

A szemem újból rátévedt a fára. 

A reménységben megtartatott fára, - 

S akkor gáttalanul, 

Feltarthatatlanul, 

Elbírhatatlanul 

Robbant ki szívemből a hála.  

1934 október 11

Juhász Gyula: Szerelem

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, 

Elrévedezni némely szavadon, 

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog, 

És rajta túl derengő csillagok.   

Én nem tudom mi ez, de édes ez, 

Egy pillantásod hogyha megkeres, 

mint napsugár, ha villan a tetőn, 

holott borongón már az este jön.   

Én nem tudom mi ez, de érezem, 

hogy megszépült megint az életem, 

Szavaid selyme szíven simogat, 

Mint márciusi szél a sírokat.   

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon, 

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. 

Ha balgaság, ha tévedés, legyen 

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Elmondja Ráckevei Anna

Mezey Katalin: (Uram, aki...)

Uram, aki villámokat leszúrva kétfelől 

cövekeled ki az utamat, 

csodálom, 

hogy tudsz 

így figyelni rám? 

Hogy tudod szíveden 

viselni gondomat, 

mikor más milliárdokkal is 

hasonlóan kell törődnöd? 

Önámítás vagy véletlen, 

ahogy megint s megint 

kezedre ismerek, 

midőn, mint játékot 

az oktalan gyereknek, 

csöndben visszaadod 

eldobott hitemet.

Utassy József: Esti kérdés

Egy kis tücsök 

tanyát ütött szobámban, 

s dalába bújt előlem, 

hogy ne lássam. 

Vajon egyszer 

majd nekem is el lehet 

sorok közé 

temetni a testemet?

Nemes Nagy Ágnes: Térden

Ne, ne ítélj meg engemet.

Szívemben mindig térdelek.

De nem letérdelek, ne hidd:

föl, föl, föltérdelek.

Pilinszky János: Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Advent 2022

Advent harmadik vasárnapja.

Kassák Lajos: Advent van

Advent van, s átjárja lelkem 

a szeretet és az emlékezés. 

Rájövök ismét-tán ezredszer-, 

hogy szépen élni gyakran túl kevés. 

Szeretni szóban és tettekben, 

hinni, remélni szüntelen. 

Táplálni kell mosollyal, öleléssel, 

hogy emléked hibátlan legyen. 

Most visszarepülök gondolatban 

gyermeki önmagamba újra… 

látom, amint jancsi-kályha mellett 

anyám fagyos lábujjamat gyúrja. 

Hársfa teát tölt poharamba – 

˝Idd meg! Nem fogsz fázni majd!˝ 

Átmelegedett a testem, valóban 

s én azt hittem a tea tette azt. 

Ma már tudom, tőle volt meleg. 

Ölelés, szeretet, gondoskodás 

ezek voltak mitől az a ˝jó˝ 

a testem és a lelkem járta át. 

Ez adta azt a boldog érzést, 

mi ma is rám tör, ha a múltba 

révedek. 

Hiánya – így advent idejében – 

fájón kéri vissza az elmúlt éveket. 

Emlékszem a finom illatokra, 

ami a konyhát járta át, 

mikor sült a finom mézes, 

és a lágyan foszló mákos kalács. 

Arca piros volt az izgalomtól, 

mikor a szobába engedett, 

csilingelt egy üvegpohár szélén: 

˝Itt az Angyalka! Megjelent!˝ 

Futottunk mind a fenyő köré, 

ámultunk, örültünk nagyon. 

Ezt a boldog érzést fiaimnak 

minden karácsonykor átadom. 

Már negyedszer töltjük el nélküle 

a karácsony szent ünnepét, 

de lelkemben ott mosolyog képe, 

ahogy átöleli hét kisgyermekét. 

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz, 

ha gyertyafényben rá emlékezünk 

s tudom – onnan fentről ő is nézi: 

Ugye mindenkit szeretünk? 

Jusson szép szóból bárkinek! 

Simogató, ölelő kezekből, 

mosolytól csillogó szemekből 

áradó tűz gyújtson fényeket! 

Muzsika szálljon a gyermek kacajból, 

áhítat járja át a lelkeket! 

A szeretetet, mit tőle tanultunk 

naponta adjuk át mindenkinek. 

 

Pilinszky János: Advent

       Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".

       Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

       Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.

       Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.

       Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

(Új Ember, 1974. december 15.)