2024. április 8., hétfő

Beke Sándor: Vallomás




Keresem 
anyanyelvem 
legszebb szavait. 
Találtam is néhány 
szívhez szóló 
magyar szót: 
édesanyám, 
bajtárs, 
fülemüle, 
liliomkert, 
szeretlek. 
Ja, igen, 
tulajdonképpen 
az utóbbiért volt 
ez az önfeledt 
keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá












Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 
S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 
Az Ő fénye más felé ragyog. 
Aztán mikor mindent elvesztettem, 
S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 
Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 
Azt hittem már sosem látom többé, 
De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 
S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 
Elestem, megütöttem magam. 
Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 
Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 
S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 
Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 
„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 
Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 
Hidd el, Isten mégis szeret téged, 
Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 
Áldozat a te bűneidért. 
Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 
Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 
Értem? Értem ontott annyi drága vért? 
Isten tényleg úgy szeretett engem, 
Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 
Feltételek nélkül szeretett. 
Megmentett, és ezért adtam neki 
Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 
Az Ő fénye énrám is ragyog 
Jézus meghalt értünk a Kereszten, 
Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!

2024. április 5., péntek

Bella István: Órák




Eljön majd rendre az is, mint ez az ősz. 
A diákok, s diktátorok homlokában 
megáll a mutató, 
s a fövenyen, 
tengerek árkaiban 
egyetlen idő lesz csak, szemedé. 

„ Mosolyod árnyékában napozik, aki él.”  

Bella István: Három szerelmes sor




Három szerelmes sor? Hát ím: legyen! 
Három szavadban elfér életem. 
Mit bánom aztán: legyen, ne legyen!

Szentmihályi Szabó Péter: Dadogás












ha még lehetne 
ha ennek ellenére is 
tudván, hogy mindez 
elismerve hogy  

meggyőződésem szerint 
volna rá lehetőség 
amennyiben te is 
fenntartásaiddal együtt  

ez nem mentség semmire 
a végeredmény ugyanaz 
a tévedés kizárva 
de addig  

hiszen szeretlek 
hiszen hiszem 
boldognak és szabadnak születtünk 
bármit is jelentsen ez  

könnyebb lemondani róla 
veled

2024. április 4., csütörtök

Sohonyai Attila: Ha az állapotom érdekel













*
A házban lépdelek, 
ami itt él, ami nem,
minden velem együtt recseg; 
már a csend is így jelez, 
szinte sérti a fület. 
S ha fotelre ülök, vagy a kanapén 
a mámor képeket szül, 
te vagy az italban lévő múzsa, 
a cigaretta végi füst.  

S ha találkozunk, vagy 
épp az állapotom érdekel, 
nyugodj meg, 
minden rendben van, 
bármit kérdezel.  

Megint egy este, minden sötét, 
megint egy nappal, néhol fény. 
Lopottak az órák, bevallom, 
adósa vagyok már mindennek, 
miben a boldogság azt hiszem 
megfészkel, s ha elmúlik, 
rab láncaidból csuklómra 
ismét rózsafüzért tekerek. 
S ha ágyban heverek, vagy 
netán a kimerültség álomba is 
kerget, minduntalan te bújsz 
szemhéjaim alá, s vagy 
előttem csalogató-meztelen.  

…s ha összefutunk? 
Vagy épp az állapotom érdekel? 
Már régen túl vagyok rajtad, 
talán az arcodra sem emlékszem.

Bella István: Augusztus 7

Harminchárom éves vagyok, lassan 
egyaránt megérek, mint már annyian, 
a föld és a fény 
férgeire, 
harminchárom év, lassan 
zuhanhatok fölfele én is, 
mint a madár, a kőből lett álom, 
vagy mint az apám… 
Nyár van odakint, mondják, de én csak 
szívemre figyelek, s hallgatom, 
hogy húz odakint, mint a repülőgépek, 
rajokban a hó, s hogy robajlik 
a tél, a tél, a tél, 
– a lét hangrobbanásait 
számolom szívemben, 
– egy-kettő, egy-kettő – 
menetelnek a percek, de ki vezényel, 
ki masíroztatja körbe és körbe a vérem 
a testem 
négypitvarú kaszárnya udvarán…   

augusztus hetedike van, ma egész nap 
koromsötét éjszaka volt, mondtam, 
s a szeretőm – te őrült! – elsírta magát, 
mert dél volt, gyönyörű dél, reggeltől estelig…   

Harminchárom év, hajamba lassan 
fehér hollók települnek, 
s mind sűrűbb rajokban, 
pedig azt mondja az írás: 
„ ritka, mint…”   

Ki egyre kevésbé leszel az enyém, 
s ki ismered már 
a hanyattesett bogár bánatát: 
– „ Segítségezik a katica” – 
kicsi fiam, 
állj körém, 
végy a tenyeredbe, 
vigyél el apámhoz, 
s tégy le, 
két lábra, 
négy lábra, 
vagy százezer lábra akár.   

Bella István: Játsszunk mást

Macska vagyok. Pupilládban élek. 
Ha nem hiszed, szemhéjad fölnyitod, 
szemed sarkából magad is megnézhetsz, 
ahogy verőfényedben napozok. 

De jobb, ha szemed rám húnyod, úgy nézesz, 
legbelőled. Épp nyújtózkodom, 
a szempillámmal cirmolászlak. Nem vérzesz, 
de fújsz, prüsszögsz és élvezed nagyon. 

S most játsszunk mást! Te lész macskapupillám, 
én meg – pupillamacskád – épp elinnám 
előled lényed: fényed kortyolgatom, 

hogy – mancsommal mancsod arrébb taszítván – 
elnyúljak a leggyönyörűbb hintán, 
halhatatlan hullámú hasadon.

Szikszai Béla: Szilvaíz












zuborog a szilvaíz 
a rézüst karimája vörösen vigyorog 
a kevergető nyeszereg eresztékibe': 
rég vala, amikor dédapám 
egybemesterkedte nyelivel a likas lapockát 
s átlósan szög nélkül mesterien megerősítette... 
hej be rég volt már az is 
amikor halálos ágyán az öreg 
egyszercsak a lócára pillantott 
majd a mestergerendát kezdte el ügyelni 
s észrevétlen beleüvegesedett tekintete 
a csendbe mi akkor leesett 
dédanyám feltürte kezeszárán a rékliujjat 
s a szótalan délutánban lemosta azt a testet 
mit annyiszor ölelt, ápolt, félt, dédelgetett 
hogy méltó tisztaságban pihenjen végre meg... 
zuborog a szilvaíz 
az ereszalj koromcsöppjei múltat idézve 
ragyognak a katlan tüze felett...

Böröczki Mihály: Disznóölés




Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 
Éles kékjétől fölhasadt az ég. 
Így költött egyszer föl a lámpafény 
gyerekkorom dérverte reggelén. 
A ház fölkészült. Élezte a kés, 
hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 
A szép nap előtt gondos hónapok. 
Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 
Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 
A kukoricadara. Meleg éj. 
A disznóvisítás. A rémület. 
Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 
Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 
És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 
a négylábú asztalra a jövő. 
Belekóstoltam. Ízlett az idő. 
Úgy déltájt már az első falatok. 
S a boldog száj. Evett és harapott. 
A friss belekbe hús, meg töltelék. 
Sütött a tél és megenyhült a kék. 
Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 
hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 
A tepertő. Az estet sercegő. 
S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

2024. április 1., hétfő

Bella István: Falevélen talált sanzon




Igen, és egyszer meghalok,
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem látja ember, se madár,
te sem, pedig mondom: „ vagyok ”,
– bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a nincsben, mielőtt
szólhatnék… Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok!

Dsida Jenő: Hálóing nélkül

Föl-fölvetem és némán eltünődöm, mi is lelt tegnap este engemet? 
Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem föl             
            hálóingemet, egyedül álltam.             
            kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen             
            s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett.             
            Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség,             
            este, melynek már szinte teste van, a pillanatok             
            estek és zuhogtak és én dadogtam:             
            - Késő este van, éjszaka is talán,             
            s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még             
            és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos,             
            fekete sűrüség? 
Eszembe jutott minden, ami rossz volt,             
            rossz gondolat, vers, csók, kihült falat             
            és annyi régi, sápadt ismerősöm,             
            ki messze van, vagy lent a föld alatt.             
            És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt,             
            csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt,             
            nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing,             
            mely fedez és véd a zord hidegtől,             
            véd és takar magamtól engemet:             
            jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat             
            és védő ingemet.             
            Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik,             
            nem vagyok senki teremtett asszony szeretője,             
            se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás,             
            törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor,             
            aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok, 
csak ember, aki minden idegével             
            lágy takaró s melengető vacok után sír             
            és csak áll a nagy sötétben             
            s meztelenül             
            Isten előtt vacog.

Csukás István: Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén, 
letéve testünket, mint egy batyut? 
Ki veszi kezébe tűnődve 
és szánakozva kihűlt agyunk? 

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel? 
A végtelen türelem, mely összerakta, 
miért volt s miért van, hogy ugyanúgy 
szétszedi sejtjeinket darabokra?

Tamás Tímea A sziget

hosszan   

mert van egy hely, ahová néha beengednek 
úgy szombat délután vasárnap délben 
ott van ahová ritkán jutsz el 
fent vagy lent a nyugalom völgyében 
ahol törpe és óriás lehetsz 
ahová nem jut el az árnyék 
ahová sem az örökkévalóság 
sem a halál el nem talált még 
ahol nincs helye már a végtelennek 
a tengerből szőtt kék mezőknek 
ahol Anna szőkesége is 
csak rőt visszfénye a létezőnek   

ott hová néha beengednek 
közös titkaik őrzik a percek 
ott lehetsz törpe lehetsz óriás 
érzelmes szemű ijedt gyermek 
(lehetsz ósdi és ésszerű) 
lehetsz te is és lehetsz más is 
lehetsz balga és nagyeszű 
füst vagy dús tollú madár is   

azon a helyen egyesülnek 
tágas terei a légnek 
találkoznak Esthajnalcsillagok 
s Hyperionok leszédülnek 
elcsábulnak földi zenére 
kevés szerelemre s borra 
megkóstolják hogy milyen az: 
véges s végtelen egybefolyva 
mit kínál – mit nem – s mit akar 
(azon a helyen a határon) 
lehetsz a vég és a kezdet 
egy sor vers és egy néma álom 
kígyóbőrbe bújt áhítat 
aki voltál s amivé vedlesz 
a bőr szigorú határán belül 
néhány őrzött és elvétett kezdet        

*                
 
röviden     

A bőr határain belül élek 
azt mondják ott fészkel a lélek 
és őrzi valami 
egyszer az élet, aztán a halál, 
utána pedig valami más. 
A bőr határain belül vidám az élet 
érzelmek félelmek vágyak tenyésznek 
búján, szakadtan, kétségbeejtőn, 
de mindig, mindenkor, mindenkit 
megejtőn 
a bőr határain túl nem léphetsz 
vad kutyák őriznek téged